Aki kételkedik, vagy nem hisz Isten jelenlétében, aki azt hiszi, hogy a másvilág csak a filmesek szüleménye, és azt gondolja, hogy a halállal minden véget ér, olvassa el ezt az írást.

 

De elejétől a végéig olvassa el, és legyen bármilyen szkeptikus, megváltozik a véleménye.

 

Ez megtörtént eset, egy baleset, amelyet dokumentáltak.

 

1995-ben történt. Dr.Gloria Polo, a kolumbiai fogorvosnő egy balesetben „meghalt”, azaz olyan súlyosan megsérült, hogy napokig kómában feküdt, s csak gépek tartották életben.

 

Ha ezeket lekapcsolták volna, azonnal meghal.

A kezelőorvosok már teljesen feladták és le akarták kapcsolni a gépekről.

 

Csak a testvére, aki szintén orvos volt, ragaszkodott ahhoz, hogy továbbra is tartsák életben. Glória a kóma ideje alatt a másvilágon tartózkodott, s azért jöhetett vissza, hogy tanúságot tegyen azoknak, akik nem tudnak hinni.

 

Tehát fontos üzenetet hozott nekünk. De olvassák el, hogy az ő szájából hallják.

 

Gloria misztikus élményében bepillantást kapott az „Élet könyvé”-be, amelyről itt világosan beszámol.

 

Az üzenet és élmény lényege az Isten mérhetetlen szeretet és irgalma az emberek iránt. Ez ugyanaz a téma, amiről a jelenlegi pápa, XVI. Benedek az első, "DEUS CARITAS EST" (Isten a szeretet) című enciklikájában beszél.

 

Isten újra és újra bizonyítékokat ad, mégis tagadjuk jelenlétét.

Jó reggelt, Isten hozott benneteket, kedves testvéreim az Úrban!

 

Nagy öröm, hogy megoszthatom veletek azt az ajándékot, amit Isten adott nekem.

 

Az, amit elbeszélek, 1995. május 5-én, a bogotai Nemzeti Egyetemnél történt délután 16:30 körül.

 

Fogorvos vagyok. Én és 23 éves unokaöcsém, aki szintén fogorvos, a disszertációnkon dolgoztunk. Ezen az esős pénteki napon együtt mentem vele

és férjemmel a fogorvosi fakultásra, hogy elhozzuk a szükséges könyveket.

 

Unokaöcsémmel egy kis ernyő alatt mentünk. Férjemen vízhatlan kabát volt, és közvetlen a könyvtár fala mellett haladt. Mi pedig hol az az egyik, hol a másik oldalon haladtunk, hogy kikerüljük a pocsolyákat. Észre sem vettük, hogy egy fasor közelébe értünk, és ahogy ide-oda ugráltunk, belénk csapott egy villám, ami olyan erős volt, hogy elszenesedtünk.

Unokaöcsém ott a helyszínen meghalt.

 

A villám hátulról vágott bele, és az egész belső része elégett. Külseje teljesen ép maradt. Bár fiatal volt, nagyon istenhívő volt. Különösen a kis Jézust tisztelte. Nyakában egy kvarckristályba helyezett Kisjézus képet viselt. A törvényszéki szakemberek azt mondták, hogy a villámot a kvarckristály vonzotta.

 

A  villám közvetlenül a szívébe hatolt. Azonnal leállt a szíve. Belső szervei a magas feszültség következtében elégtek, aztán a villám a lábán keresztül távozott a testéből. Az újraélesztési kísérletei eredménytelenek voltak. A teste külső részén nem voltak láthatók égési nyomok.

 

Engem a karomon át ért a villám, külsőleg és belsőleg is megégett a testem. Rendbejött fizikumomat az Isten irgalmának köszönhetem, ez a mi jóságos és mindennél jobban szeretett Istenünk kegyelmének a bizonyítéka.

 

Ez a hatalmas erejű  villám elégetett rajtam minden húst, a mellem is eltűnt. Különösen baloldalon, ott lett egy nagy lyuk. Nem volt már rajtam hús, bordáim, hasam, altestem, lábaim és a májam is elszenesedett. Jobb lábamon át távozott a villám, vesém, tüdőm és a petefészkem is erősen megégett.

 

Spirállal védekeztem a gyermekáldás ellen. Ez az eszköz rézből van, ami jó elektromos vezető. Ezért égett úgy meg a petefészkem. Olyan kicsi lett, s úgy nézett ki, mint 2 összeszáradt szőlőszem egy elszáradt venyigén.

 

Leállt a szívem és gyakorlatilag teljesen élettelen voltam. Testem rángott és vibrált az elektromos ütéstől. A nedves talaj elektromos töltés alatt volt, ezért abban a pillanatban senki nem tudott a segítségemre sietni, hosszú ideig lehetetlen volt hozzámérni.

És ennél a balesetnél, megégésnél, a szívleállásnál, amikor nem tudtak a segítségemre jönni, megtapasztaltam a nagy jóságot, kegyelmet. Úristenünk minket szívébe zárt, és mindnyájunkat újra és újra hív, hogy térjünk vissza hozzá.

 

Három tényt szeretnék említeni, melyet igazol a testem.

 

A szívleállás - az agy nem jut oxigénhez és ezzel maradandó károkat szenved. (A szívleállás orvosi kommentálása: Csak azonnali újraélesztéssel lehet az életet megmenteni, de 3 perces szívleállás, s ezzel az agy oxigénellátásának a hiánya miatt az agy visszafordíthatatlan károsodást szenved.)

 

Én pedig annak ellenére, hogy hosszabb ideig nem volt szívműködésem, gépekre kapcsolva, kómában feküdtem, nem szenvedtem agykárosodást, amint önök is megállapíthatják.

 

A bogotai kórház sok orvosa bizonygatta a húgomnak, aki maga is orvos volt, hogy le kellene kapcsolni a gépekről, mert teljesen reménytelen, nincs már értelme. Ennek ellenére a húgom makacsul és kórházi befolyását kihasználva elérte, hogy ne kapcsoljanak le. Micsoda csoda, amelyre nincs orvosi magyarázat!

 

Ugyanilyen csoda az is, hogy az elüszkösödött vesém és tüdőm működni kezdett.

Az orvosok nem végeztek vértisztítást (dialysis) a veseműködés hiánya miatt nem tartották fontosnak, mert úgy gondolták, már úgy sincsenek túlélési esélyeim.

És az orvosi vélemények ellenére a veséim működésbe léptek.

 

Éppolyan nagy csoda, hogy a bőröm is elkezdett helyrejönni. Az egész testem, miután lehúzták az elégett bőrt róla, egyetlen nyílt seb volt. Látható volt a nyers hús és mérhetetlen volt a fájdalmam. Úgy égett mindenem, mintha tűzben lennék, kívül, belül, minden lélegzetvételnél.

 

A lábaimat viszont egyáltalán nem éreztem. Amikor megtisztították a nyílt sebeket, a lábamat egyáltalán nem éreztem, máshol viszont leírhatatlan fájdalmaim voltak. A lábaim elszenesedett fadarabokhoz hasonlítottak, egészen feketék voltak.

 

Egy hónap múlva azt mondták az orvosok: „Hihetetlen az a hatalmas csoda, amit Isten tett veled. Csodálatosan rendbejött a bőröd! Néhány helyen vékony hártya képződött, de még sok helyen vannak benne nyílt részek. De azok a helyek, ahol már vékony bőr van, reményt adnak arra, hogy az egész testedet újra védő bőr fogja borítani. A lábakkal viszont gond van, nem tudunk már semmit tenni, sajnos amputálni kell.

 

Régen nagyon sportos voltam, igazi aerobik-fan. Amikor azt mondták, le kell vágni a lábamat, csak arra tudtam gondolni, hogy amilyen gyorsan csak lehet, el kell menekülnöm a kórházból. El kell mennem innen, hogy megmentsem a lábam! Ahogy az orvosok kimentek a kórteremből, felemelkedtem a betegágyamból, hogy elfussak, de már az első lépést sem tudtam megtenni, nem tudtam lábra állni, így hasra estem, mint egy béka, amelyik először próbál ugrani.

 

Fel kellett emelniük a földről, és az 5.emeletről felvittek a kórház 7.emeletére.

 

És tudják, kivel találkoztam ott?

Egy olyan asszonnyal, akinek térdtől le volt vágva a lába, és arra várt, hogy a felső részt is amputálják!

Mikor láttam ezt az asszonyt, arra gondoltam, hogy mennyi pénz kellene egy új láb vásárlásához.

 

De a világ összes aranyáért sem lehet lábat venni.

Milyen csoda, hogy van lábam.

Amikor le akarták vágni, akkor gondoltam csak arra, hogy soha nem köszöntem meg az Úrnak, hogy van lábam.

Ellenkezőleg, gyötörtem a lábam és magamat a hízási hajlamom miatt, nehogy súlyfeleslegem legyen.

 

Éheztem, mint egy bolond, két kézzel szórtam a pénzt diétákra és kúrákra, hogy karcsú legyek. Az egész vagyonomat erre költöttem.

 

És egyszer csak látom, hogy a lábaimon nincs izom, cérnavékonyak, feketék és tele vannak lyukakkal.

És most köszönöm meg az Úristennek a torz lábam. Egyszerre drágák lettek számomra.

Nem a formájuk, hanem a funkciójuk lett drága. Egyszerűen az, hogy vannak, az volt fontos. Ezt köszöntem meg az Úrnak, és

azt mondtam:

 

„Uram, köszönöm azt a második lehetőséget, amit adtál nekem. Nagyon köszönöm a lehetőséget, amit nem érdemeltem meg. Csak egy apróságot kérek, egy egészen kicsit. Hagyd meg nekem ezt az elcsúfult lábam. Csak annyira tudjam mozgatni, hogy legalább félig fel tudjak emelkedni. Hagyd meg legalább olyannak, amilyen most. Nagyon hálás leszek neked.”

 

S egyszer csak elkezdtem érezni a lábam.

Pénteki nap volt.

S péntektől hétfőig ezek a fekete gyufaszálak, melyek élettelenek voltak, és úgy néztek ki, mint egy pohár sötét limonádéban a légbuborékok, pirosodni és világosodni kezdtek. Érezni kezdtem, hogy az elszenesedett lábaimban áramolni kezd a vér.

 

Mikor az orvosok hétfőn vizitelni jöttek, hogy az amputálás előtti utolsó vizsgálatokat elvégezzék, elcsodálkoztak, mikor felkeltem az ágyból, lábra álltam és megtartottak a lábaim, nem estem el. Megvizsgáltak, többször megfogták a lábam, nem hittek a szemüknek, nem akarták elhinni.

Megmutattam nekik, mennyire tudom mozgatni.

Közben borzalmas fájdalmaim voltak.

 

De azt hiszem, soha nem örültem még annyira a fájdalomnak, mint amit ezekben a percekben a lábaimban éreztem.

A lábaim visszatértek a testemhez.

 

Ez orvosilag egyáltalán nem magyarázható, csak csodálkozni tudtak az orvosok. A 7.emeleti osztály főorvosa azt mondta:

„Tudja Gloria, 38 éves orvosi pályafutásom alatt soha nem láttam még ilyen csodát, mint ami az ön lábával történt.”

 

És nézzenek ide, kedves testvéreim az Úrban, itt van a rendbejött lábam. Nem elbizakodottságból, nem hiúságból, hanem Isten dicsőségére dicsekszem vele önöknek, és azért mutatom, hogy Urunknak, élő Istenünknek mérhetetlen szeretetét és hatalmát igazoljam. (Kommentár: Gloria ide-oda megy a pódiumon, Isten csodájának láttán tapsolnak.)

 

A másik nagy csoda, amit az Úr tett velem, a következő: Nem volt már mellem. Képzeljék el, büszke, hiú nő voltam. Az volt a mottóm, hogy „egy nőnek meg kell mutatni a bájait, és ki kell azt használni, amit a természettől kapott.”

 

Azt mondtam magamban, mivel szépek a melleim, a lábaim és általában az alakom, meg kell mutatnom: úgyhogy mindig kihívóan mutogattam női bájaimat.

Ruházatommal feltűnően kiemeltem a vonalaimat, riszáltam a csípőmet. Emiatt mindig felfigyeltek rám. Kivágott ruhákat hordtam,

hogy megmutassam és kihangsúlyozzam mellem szépségét. Lábamat is szépnek találtam.

 

És nézzétek, kedves testvéreim az Úrban, hiúságom e részei égtek meg a legjobban. Ezek szenesedtek el, vagy tűntek el.

 

Nézzük tovább Isten csodálatos tetteit. Orvoshoz jártam sportaktivitásom és teljesítményeim fokozása céljából. Képzeljétek el azt

az orvost, aki megszokta, hogy egy öntudatos, büszke nőt lát, aki mint egy bolond, testi szépségéért gyógyszereket és drogokat szed, falja, mint egy szemetes akna, - ez az orvos sportos aktivitásomat egyszerre szénné égve, megsemmisülve látja. Nem akart

hinni a szemének. Minden lehetséges vizsgálatot elvégzett, még nukleáris orvosi készülékeket is bevetett.

 

Később azt mondta: „Tudja, Gloria ezt azzal a kis darab májjal, ami megmaradt önnek, túlélheti. De a petefészek teljesen összezsugorodott, elszenesedett, beszáradt, összeszáradt szőlőszemre hasonlít, ezért soha nem lehet már gyereke.”

 

Gondoltam magamban, köszönöm Istenem, legalább ettől a gondtól megszabadítottál. Tehát terméketlen vagyok. Hála és tisztelet ezért neked, legalább egy gonddal kevesebb.

 

Másfél évvel később feszülést és viszketést éreztem ott, ahol a melleim voltak, a bordáimat már elegendő bőr fedte, emelkedni kezdett a bőr. Fájdalmakat éreztem, s egyszerre csak láthatóvá vált a mellem. Növekedni kezdett. Számomra furcsa és megmagyarázhatatlan volt, hogy ismét lett mellem.

 

És tudjátok mi volt az oka? Megállapítottam, hogy várandós vagyok. Várandós, az összezsugorodott petefészkeim ellenére. Isten

így visszaadta a mellem. S ilyen mellel már abban a helyzetben voltam, hogy csodálatos, egészséges kislányomat anyatejjel táplálhattam.

 

Legfiatalabb lányomat Maria Josénak hívják. Helyreállt a menstruációm, újra normalizálódtak a női hormonok. Petefészkem ismét termelt petesejtet.

 

Ezek azok a nagy csodák, amit Isten velem, és a testemmel tett, s amiről tanúságot teszek.

Jól figyeljetek ide! Ez a baleset testi, materiális, fizikai része volt.

 

A másik oldal sokkal szebb, elképzelhetetlen, csodálatos élmény.

 

Én (a lelkem) egy gyönyörű fehér alagútban találtam magam. Fehér fény vett körül, egy leírhatatlan fehér fény, mely boldogsággal, békével töltött el. Az érzések emberi szavakkal ki sem fejezhetik.

 

Nincsenek arra szavak, amelyek ennek a pillanatnak a nagyságát kifejeznék. Borzasztóan nagy extázis, leírhatatlan élmény. Nem értem, miért tekintik a halált büntetésnek. Megszünt a tér és az idő.

 

Ebben a fényben haladtam előre, örömmel és boldogan, semmi nem nyomasztott ebben az alagútban. Ahogy felnéztem, az alagút végén olyasmit láttam, mint a Nap, egy fehér fényt (csak azért mondom fehérnek, hogy megnevezzek egy színt) és annak világosságát. Semmivel nem tudnám összehasonlítani, nincs a földön ilyen szín.

 

Ez a fény számomra olyan volt, mint a nagy szeretet és a béke forrása, bennem és körülöttem. Ilyet a földön nem ismertem.

 

Mialatt haladtam előre az alagútban, arra gondoltam, hogy hiszen én meghaltam.

 

Ebben a pillanatban eszembe jutottak a gyerekeim, és jajgatni kezdtem: „Ó Istenem, a gyermekeim. Mit szólnak a gyerekeim?”

Anya voltam, mindig elfoglalt, tele stresszel, soha nem volt rájuk időm. Korán mentem el otthonról, hogy meghódítsam a világot, és csak késő este tértem haza. Képtelen voltam a családommal és a gyermekeimmel foglalkozni. Most az igazság fényében, szépítés nélkül láttam az életemet, és szomorúság fogott el.

 

Belső ürességet éreztem gyermekeim távolléte miatt. Újra felnéztem és valami nagyon szépet láttam. Egy pillanat alatt. Egyszerre

láttam mindenkit az életemből, élőket és holtakat egyaránt. Átöleltem dédszüleimet, nagyszüleimet, szüleimet, akik már meghaltak. Csodálatos teljessége volt ez a pillanatnak.

 

Megállapítottam, hogy a reinkarnációval becsaptak. Ezzel öngólt littem, mert mindig fanatikusan védtem ezt az elképzelést. Azt mondták nekem, hogy a nagymamám valaki másba költözött, de nem mondták meg, hogy kibe, mert a jóslás, amivel kiderítették volna, túl drága lett volna, ezért már nem folytattam tovább.

 

Gyakran találkoztam emberekkel, akikről azt hittem, hogy beléjük költözött az ükapám vagy a nagyapám. Ugyanígy átöleltem az ükapámat és a nagypapámat. És így volt ez minden emberrel, akivel csak megismerkedtem. Most átöleltem az igazi nagyapámat és ükapámat, és egyszerre minden ismerősömmel találkoztam. Így történt ez minden emberrel, akit valaha ismertem, minden vidékről, ahol valaha jártam, élőkkel és holtakkal, egyetlen pillanat alatt.

 

Csak a lányom ijedt meg, amikor így átöleltem. Érezte, – akkor éppen 9 éves volt – valóban érezte ezen a világon az ölelést, amikor kómában feküdtem és az életemért aggódtak.

 

Normál körülmények között az ilyen túlvilági ölelést nem érzékelik. Ebben a csodálatos állapotban megállt az idő. Csodálatos volt hús és test nélkül. Már nem úgy láttam az embereket, mint korábban. Életemben mindig azt néztem: kövér, vékony, csúnya, sötétbőrű, jólöltözött vagy nem. Eszerint osztályoztam őket, ezért tele voltam előítéletekkel. Ha másokról beszéltem, mindig cinikusan kritizáltam őket.

 

Most itt egészen más volt. Itt nem volt emberi test. Az emberek belsőjét, gondolataikat, érzéseiket láttam, amikor átöleltem őket. Milyen szép volt. Amíg mindegyiket öleltem, egyre följebb kerültem. Ily módon tele békével és boldogsággal jutottam tovább. Minél magasabbra jutottam, annál világosabb lett számomra, hogy csodálatos illúzió részese voltam.

 

Az út végén egy tavat láttam, egy csodálatos tavat, szebbnél szebb fákkal körülvéve. Olyan szép volt, hogy el sem lehet mondani. 

Ugyanolyan szépek voltak a minden színben pompázó illatos virágok. Nincsenek szavak, amelyekkel ez kifejezhető volna. Ez

mind a szeretet volt. Volt ott két fa kissé összeborulva. Úgy tűnt, mint egy bejárat. Minden egészen más volt, mint amilyet mi ismerünk. A színek se hasonlítanak a mieinkhez. Minden kimondhatatlanul szép.

 

Ebben a pillanatban megláttam az unokaöcsémet, akivel együtt ért a baleset. Bement abba a csodálatos kertbe.

 

Tudtam és éreztem, hogy én oda nem tudok és nem is szabad belépnem. A legnagyobb vágyam az volt, hogy oda bemehessek.

Ebben a pillanatban meghallottam a férjem hangját. Megtört szívvel kiabált és lelke mélyéből sírt.

 

„Gloria, mi történt? Ne hagyj egyedül! A gyerekeknek szükségük van rád. Gloria, gyere vissza. Ne légy gyáva és ne hagyj itt minket egyedül!”

 

Ebben a pillanatban hirtelen fölülről láttam mindent. Láttam a férjem, ahogy fájdalmasan sír. Tiszta vér volt. Bár őt nem érte a villám, de az elektromos töltés nagy energiahullámai felemelték és ide-oda dobálták. Mint a gumilabda, pattogott a testünk. Ekkor sérült meg a férjem, s ezért voltak véres sebei.

 

Ekkor az Úr megengedte nekem, hogy visszatérjek, de én nem akartam. Az a béke, a boldogság megragadott engem. Ezért el sem tudják képzelni, milyen szomorú voltam, hogy vissza kellett térnem.

 

Fokozatosan kezdtem lefelé, a testem irányába mozogni. Mindenki – kivéve azokat, akik öngyilkosok lettek – megtapasztalják Isten apai ölelését, ezért látják ezt a fényt és érzik a mérhetetlen szeretetet, amely mindenkit eltölt. Az atya mindnyájunkat átölel, mert Ő egészen kivételes módon szeret minket. Így mutatja meg, milyen nagy a szeretete.

 

De Isten senkit nem kényszerít: Gyakran előfordul a földön, hogy saját akaratunkból Isten nélkül élünk.

 

Mindnyájan választunk apát. Ha Istent fogadjuk apánknak, utána igazodunk, betartjuk a szeretet parancsait. Vagy a Sátán mellett döntünk, aki a „hazugság apja”, akitől a bűn és gonoszság ered, aki csak győlöletet és megvetést ismer és terjeszt a világban.

 

Ez után az atyai ölelés után átad minden lelket annak az apának, akit az ember a Földön szabad akaratából apának választott. Ha úgy döntöttünk a földön, hogy Isten nélkül élünk, nem kényszerít arra, hogy örökre vele maradjunk.

 

Láttam, hogy élettelen testem a bogotai orvosi egyetem egyik osztályán, egy hordágyon feküdt. Láttam az orvosokat, hogyan fáradoztak, hogy az elektrosokk készülékkel újraindítsák a szívem.

 

Előzőleg az unokaöcsém és én, két órát feküdtünk a földön, mert a villámcsapás következtében testünk elektromossággal volt feltöltve, és nem lehetett hozzánk érni. Csak később tudtak törődni velünk, s akkor kezdődhetett az újraélesztésem.

 

Nézzenek ide. Lelkem a testemhez ér, lelkem lábával megérinti a fejem helyét.  (Gloria közben azt a részt mutatja a fején, ahol elmondása szerint lelke visszatért a testébe). A lélek ugyanis emberi testünk képmása más formában.

 

Ebben a pillanatban nagy erejű szikra futott át rajtam, s ismét belekényszeríttettem a testembe, úgy tűnt, mintha beszippantana. A testbejutás végtelen fájdalmat okozott, mert minden oldalról éreztem, hogy szikrázik. Olyan érzésem volt, mintha egy szűk kis helyre préselnének be.

 

De ez volt a testem. Olyan volt, mintha felnőtt mérettel bébi ruhába nyomnának, ami mintha drótból lenne. Borzalmas fájdalom volt. Ettől a perctől kezdve, megégett testem fájdalmait kezdtem érezni. Mérhetetlenül fájt. Minden borzalmasan égett, füstölt, párolgott. Hallottam, hogy kiabálnak az orvosok: „Magához tért! Magához tért!”

 

Magukon kívül voltak az örömtől, de nekem rettenetes fájdalmaim voltak. Lábaim feketék és üszkösek voltak. Egész testem húsos seb volt, ahol egyáltalán volt még hús.

Legnagyobb, legelviselhetetlenebb fájdalmam a hiúságom miatt volt.

 

Ez másfajta fájdalom volt. Ez a világi nő fájdalma volt, egy emancipált asszonyé, egy önálló, öntudatos, jogtudó szakemberé, professzornőé, akadémikusnőé, intellektuellé, egy tanult üzletasszonyé, egy olyan emberé, aki szerepet akart játszani.

 

Ugyanakkor a testem, a szépség, a divat rabszolgája voltam. Napi 4 órát töltöttem aerobikkal, masszázzsal, diétával és injekciókkal, amit ilyen téren csak el lehet képzelni.

 

Bálványoztam a testi szépséget. Ezért áldozatokat is vállaltam. Ez volt az életem. Egész életemet külső szépségemnek szolgálata jellemezte, csupán testkultúra volt.

 

Gyakran mondtam, arra való a szép mell, hogy megmutassuk. Miért rejtsem el? Ugyanezt mondtam a lábamról. Tudtam, hogy

formás lábam és jó alakom van.

 

S egyszer csak elborzadva állapítom meg, hogy egész életemet a testápolás töltötte ki. Ez volt az életem és az érdeklődésem középpontjában: saját testem szeretete.

 

S most alig van testem. Ahol a mell volt, látható lyukak voltak, különösen bal oldalt. Lábaim borzalmasan néztek ki, csupasz

csontkórók, elszenesedve, feketén, mint egy elégetett karaj. Igen, testem minden része, amit oly nagyra értékeltem és ápoltam,

elszenesedett és használhatatlan lett.

Végül a Szociálbiztosító kórházába szállítottak. Rögtön a műtőbe vittek. Gyorsan operálni kezdtek, és eltávolították az égett bőrszövetet.

 

A narkózis alatt másodszor is megállt a szívem.

 

Amikor megállt a szívem, másodszor is elhagytam a testem, és néztem, mit csinálnak velem az orvosok.

 

Láttam, hogy aggódtak az életemért, és milyen sietősen akartak minden eszközzel újraéleszteni. Én is izgultam az életemért.

 

Leginkább a lábam miatt féltem. Még mindig bennem volt a büszkeség, hogy ez a test és a lábak az enyémek, s lenne hozzá erőm sporttal és gyakorlatokkal edzeni, hogy mindenki csodálja. Akkor hirtelen borzasztó dolog történt…

 

Mielőtt folytatom, kedves testvéreim az Úrban, be kell vallanom, hogy álltam a vallással. Ebben is egész életemben "diétáztam”. Tehát a kapcsolatom az Istenhez egy diétázó katolikusé volt.

Fontos, hogy tudják, rossz katolikus voltam.

 

Kapcsolatom Istenhez abból állt, hogy vasárnaponként elmentem a szentmisére, ami 25 percig tartott. Mindig olyan misét választottam, ahol a pap nagyon keveset beszél, mert untatott a prédikáció. Kínlódás volt számomra, amikor a pap hosszan beszélt.

 

Ennyi volt a kapcsolatom Istennel. Egy kényszeredett valami.

Ezért tudtak engem a világi áramlatok, divatok a hatalmukba keríteni. Szélkakas voltam. Ami épp a legújabb, a racionalizmus és

a szabadgondolkozás divatja volt, arra hajlottam.

 

Hiányzott az ima ereje, hiányzott a hit. Nem hittem a kegyelem és a szentmiseáldozat erejében.

 

Amikor szakmailag továbbképzésen vettem részt, specializálódtam, akkor lettem a leginkább ingatag. Egyik nap az egyetemen azt hallottam egy katolikus paptól, hogy nem létezik se ördög, se pokol. Ez volt az, amit hallani akartam. Mindjárt azt gondoltam, ha tehát nincs ördög és pokol, mindannyian a mennybe jutunk. Nincs mitől félni, azt csinálhatok, amit csak akarok.

 

Amiért most nagyon szomorú vagyok és szégyennel vallom be, hogy ez, hogy nem létezik ördög és pokol, az utolsó kapcsolat volt, ami a templomhoz kötött. Az ördögtől való félelem volt az, ami miatt kapcsolatom volt a templomi közösséggel.

 

Amikor tehát azt mondták, hogy nincs ördög és pokol, azt mondtam magamnak: „Miért kell nekem azon fáradoznom, hogy az „elavult egyház” szabályaihoz alkalmazkodjak, amikor mind az égbe jutunk, tehát teljesen mindegy, milyenek vagyunk, és mit

csinálunk.”

 

Végül ez volt az oka, hogy az Úrtól végleg eltávolodtam. Eltávolodtam az Egyháztól és szidni kezdtem, butaságnak és maradinak

stb.neveztem.

 

Nem féltem már a bűn miatt, kezdtem teljesen megszakítani a kapcsolatot Istennel. De a bűnök nemcsak bennem voltak, hanem

elkezdtem kifelé is terjeszteni és másokat is megfertőztem.

 

Negatív értelemben aktívvá váltam. Mindenkinek elkezdtem mesélni, hogy nem létezik ördög, ezt csak a papok találták ki, és később már azt is kezdtem mondani egyetemi kollégáimnak, hogy Isten sincs, s mi az evolúció termékei vagyunk stb.

 

Sok embert sikerült befolyásolnom Ezt azért kellett itt előrebocsájtanom, hogy a továbbiakat jobban megértsék.

Hallgassák csak, mi történt.

 

Amikor ebben a borzalmas helyzetben voltam a kórházi műtőasztalon, micsoda ijedtség!

 

Egyszerre csak azt látom, hogy valóban vannak démonok. És most eljöttek, hogy magukkal vigyenek.

 

Magam előtt láttam ezeket a félelmetes ördögöket. Nem olyanok voltak, mint amilyeneket a földön képzeltünk. Borzalmasabbak.

 

Láttam, ahogy kijöttek a műtő falából. Egész normális megszokott embereknek tűntek, de ijesztő, szörnyű volt a tekintetük.

 

Győlölet sugárzott a szemükből. Egyszerre megértettem, hogy az adósuk vagyok. Azért jöttek, hogy behajtsák a tartozásom, mert a bűnök ajánlatát elfogadtam. Ezért fizetnem kellett, s az ár én magam voltam.

 

Eladtam a lelkem az ördögnek, üzleti kapcsolatba kerültem vele.

 

Bűneimnek következményei voltak. A bűnök a Sátán tulajdonai, nem adja grátisz, fizetni kell értük. Az ár mi magunk vagyunk. Ha tehát vásárolunk a boltjában, ki kell fizetnünk az áru értékét. Ennek legyünk tudatában!

 

Egyszerre csak minden bűnöm, amit az utolsó szentgyónásom óta elkövettem, életre kelt. Minden bűnért fizetni kell, fizetünk lelkiismeret furdalással, belső békénkkel, egészségünkkel…

 

És ha törzsvásárlók vagyunk a Sátán szupermarketjében, és mindig csak az ő boltjában vásárolunk, végül magunkkal fizetünk. Az övéi leszünk. Eladjuk neki a lelkünket. De a főhazugság, az ördög legnagyobb trükkje, hogy ő csak a mesében van, egyáltalán nem igaz.

 

Ezek a szörnyű sötét alakok körülvettek, és világos volt, hogy azért jöttek, hogy magukkal vigyenek. El sem tudják képzelni azt az ijedtséget, azt a borzalmas félelmet, hogy az intelligenciám, a magas szellemiségem, a tudásom, az akadémiai címem, a végzettségem semmit sem segítettek! Teljesen értéktelenek voltak.

 

A bűnök tehát lehúznak a mélybe, egészen a „hazugság atyjához”.

 

De ha mi sajnálatos mulasztásainkat és bűneinket (amikért fizetnünk kell), a bűnbánat szentségében Isten elé visszük, akkor Isten fizet helyettünk. Isten saját vérével és életével fizetett a keresztfán. Minden alkalommal így van ez, ha vétkezünk. Krisztus megszabadít minket a pokol kínjaitól, amit mi érdemeltünk ki, és amiért mi tartozunk a bűnök tulajdonosának.

 

Jézus Krisztus megváltott minket. Jogot adott nekünk az Ő országához, az Ő életéhez, mert Ő minket Isten gyermekeivé tett.

 

És akkor jöttek ezek a sötét lények, hogy engem, mint tulajdonukat elvigyenek. Láttam őket, amint kijöttek a falból, és odajöttek hozzám. Sokan voltak, és hirtelen körülvettek.

 

Kifelé normálisnak néztek ki, de a tekintetükből gyűlölet, ördögi gyűlölet áradt. És lélektelenek voltak, belül kiégettek. Megborzongtam, rettegtem tőlük, rögtön teljesen világos volt, hogy ezek démonok.

 

Megértettem, hogy értem jöttek, mert tartozom nekik. A bűnt nem adják ingyen. Az ördög legnagyobb csalása és hazugsága az, hogy elhiteti az emberekkel, hogy nem létezik. Ez a stratégiája, s így azután mindent elhitethet és megtehet velünk, amit csak akar ez a hazug!

 

Félelemmel eltelve ekkor felfogtam: tehát mégiscsak van ördög. Már kezdtek körülvenni. El akartak vinni. El tudják képzelni a félelmemet? Színtiszta horror volt!

 

Az egész tudományom, észbeli képességeim és társadalmi helyzetem semmit nem számítottak. Forogni kezdtem a földön, el akartam menekülni. A testemre vetettem magam, vissza akartam bújni a testembe, de az már nem fogadott be. Leírhatatlanul rettegtem.

 

Futni kezdtem, ész nélkül menekülni. Nem tudom, hogyan, de átjutottam a falon. Nem akartam mást, csak el onnan - a falon át mentem és egy ugrással a semmibe kerültem. Egy alagút belsejébe jutottam, amely hirtelen odakerült elém, és lefelé vezetett.

 

Először még volt egy kis világosság. Olyan fények voltak, mintha egy lépben lennék, és nyüzsögtek a lények, mint egy méhkaptárban. Nagyon sok ember volt itt, öregek, férfiak és nők és vad sörényüket lobogtatva hangosan, durván kiabáltak és csikorgatták a fogaikat.

 

Egyre lejjebb kerültem a földbe, megállás nélkül kerültem egyre lejjebb, hiába próbálkoztam szüntelenül kijutni valahogy. Egyre kevesebb lett a fény, és egyre nagyobb a sötétség.

 

Addig csúsztam ebben az alagútban, míg teljesen sötét nem lett. Tehetetlenül merültem el egy olyan sötétségbe, amilyen a földön nincs, emberi szavakkal nem lehet leírni. Fölül teljesen világos volt, lejjebb egyre sötétebb. El tudják képzelni, milyen öröm ért, amikor fent, a fényben megláttam anyámat?! Ő egészen világos volt. Már évekkel azelőtt meghalt.

 

Hirtelen megértettem, hogy az a fehér köntös, amibe anyám fel volt öltöztetve, hogy úgy ragyogott, mint a nap - azoktól a szentmiseáldozatoktól lett ilyen, melyeken életében részt vett.

 

Nem volt lehetőségem anyámhoz menni és nála maradni. Védtelenül merültem be a sötétségbe, amelyhez nincs hasonló. A föld legsötétebb éjszakája is déli világosság ehhez képest. Ott a sötétség szörnyű fájdalmat, horrorfilmbeillő rettegést, és szégyent okoz. Minden rettenetesen bűzlött.

 

Egyre több ijesztő figurát és lényt tudtam megkülönböztetni - olyan csúfak voltak, hogy el se tudják képzelni.

 

A bűnök, kedves testvéreim az Úrban, nyomokat hagynak a lelkünkön. A nyomok megbélyegzik a lelkünket, mint sebek, égési hólyagok és formátlan lyukak.

 

A legszörnyűbb felfedezés az volt számomra, hogy a borzalmas bűz belőlem árad! Mennyi pénzt adtam ki életemben illatszerekre, légfrissítőkre, mert gyűlöltem a kellemetlen szagokat. Megállapítottam, hogy a sok szörnyű bűnöm nem a lelkemen kívül volt, hanem a bensőmben, a lelkemben, és onnan árasztotta a kibírhatatlan bűzt.

 

Mindjárt láttam egy démont, egy csúnya bestiát, aki az én bűneimmel volt megbélyegezve. Amint anyám az Úr fényes ruhájába volt öltöztetve, úgy engem fekete szemeteszsákba öltöztetett be a bestia, maga az ördög.

 

Ebben az állapotban jutottam el egy lápvidékre, ahol sokan nyakig süllyedtek a lápba és nyögtek. Azt láttam, hogy ez a láp a bűnös szexuális kapcsolatok és perverziók magömléseiből áll, amiért mi, emberek a földön vagyunk felelősek. Spermák milliói ömlenek ki minden magömlésnél.

 

Azt a nemi aktust, amely szentségi házasságban történik, Isten megáldja. Ennél az aktusnál maga Isten van jelen ebben az életre szóló kapocsban, mint harmadik. Ez a Szeretet, mellyel minden házastársi nemi aktus meg van áldva és meg van nemesítve.

 

A szentség alapja nélkül a szexualitás csupán szórakozás, kielégülés, egoizmus. Ezért szenvednek ezek az emberek az ingoványban, amit ezen a világon féktelen szenvedélyükkel ők maguk hoztak létre. Mindenki, aki ilyen szentség nélküli, bűnös, házasságon kívüli nemi aktust folytat, ebbe a mérhetetlen büdös lápba kerül és kimondhatatlanul szenved miatta. Szégyelli magát tette miatt.

 

Ebben a lápban egyszer csak felfedeztem a papát, nyakig ült a bűzlő folyadékban.

 

Fájdalmat éreztem és hangosan felkiáltottam: „Papi, mit csinálsz te itt?”

 

Apám síró hangon válaszolt: „Lányom, ó, lányom, a házasságtörés, a hűtlenség…”

 

Ha egyszer ezt önök is átélik, talán emlékezni fognak a szavaimra. Azt tudom önöknek mondani, hogy a legfájdalmasabb mégis az embereket szerető Istent látni, aki egész életünkben mellettünk van és állandóan keres minket. Mennyire szenved ez a szerető Isten a bűneink miatt…!

 

Ott mutatták meg nekem, milyen sokan imádkoztak értem, hány pap és hány apáca fáradozott azon, hogy jó útra térjek. És hogy megvetettem ezeket az embereket. Ordenáré megjegyzésekkel illettem ezeket a szent életű embereket. Az apácákat a következő kifejezésekkel illettem: „szent tyúkok”, „kielégítetlen vén satrafák”, „szentnek mutatkozó, örökké klimaxos nők, akik az Úristen lábujjait nyalogatják, és fogalmuk sincs az emberek problémáiról” - íme csak néhány a legártatlanabb elnevezések közül, amiket mondtam rájuk.

 

Tudják, odafent, mint egy nyitott könyvet - úgy látjuk az egész életünket, minden pillanata fel van jegyezve. Nemcsak a szavak, amiket mondunk, hanem amit közben gondolunk, minden ott áll előttünk feketén-fehéren. Gyakran elborzasztó a szavaink és gondolataink különbsége.

 

Elkövetett bűneink nemcsak számunkra, hanem környezetünkben is következményekkel járnak, ezek romlott gyümölcsök, melyek körülöttünk minden egészséges gyümölcsöt megfertőznek, és romlásnak indítanak. Nagy fájdalom a másik világban, amikor meglátjuk, hogy bűneink nemcsak nekünk okoztak kárt, hanem meglepően széles körben rombolnak, és megmérgeznek mindent.

 

Ha tehát a bűnöket továbbadom, akkor mi lesz? – Ki áll hozzánk legközelebb? A gyermekeink. – Sajnos először a gyermekeimnek, a családomnak ártok vele.

 

Most hallgassatok ide, ne engedjétek el a fületek mellett: Ha az ember súlyos bűnt követ el, az ördög kezébe kerül, aki kényszeríti, mint egy pénzbehajtó, hogy írjon alá egy váltót, amely rögtön az övé lesz. A legszomorúbb az, hogy a Sátán hozzánk intézett első megrendelése így hangzik: „Most menj, és hozzál ide mindenkit, aki téged körülvesz, és akivel kapcsolatban állsz!”

 

Az az anya, aki gyűlöl valakit és különböző dolgokat terjeszt embertársairól, vagy az az apa, aki erőszakos, vagy alkoholista, aki mindig részegen jön haza, vagy nem okoz neki problémát, hogy elvegye a másét: közvetlen környezetét, a saját gyermekeit teszi tönkre. Visszaélés a szülői tekintéllyel, ha a gyermekeket nevelő szülők ezzel a magatartásukkal rossz példát adnak gyermekeiknek.

 

Csak a templomi szentségek segítségével lehet ezt az ördögi kört, mely generációkat köt össze, összezúzni. Csak a szentségek kegyelme és az ima ereje tudja kiszorítani és kizárni ezeket a bűnöket.

 

Minden élt és mozgott. Miután tehetetlenül kicsúsztam az alagútból, hirtelen egy nyílt helyre értem. Kétségbe estem, s megpróbáltam vasakarattal elmenni innen.

 

Ugyanolyan akarat volt ez, mint régen, amikor el akartam érni valamit. De ebben a helyzetben ez a vasakarat egyszerűen nem működött, semmit sem ért. Fogoly voltam és nem tudtam szabadulni. Régi elképzelésemből és álmaimból semmi sem maradt. Hirtelen egészen kicsi, jelentéktelen lettem.

 

Akkor megnyílt a föld alattam.

Úgy nézett ki, mint egy óriási száj, egy nagy pofa, egy torok.

 

A föld élt, rengett!!!

 

Mérhetetlenül üresnek éreztem magam és alattam olyan félelmetes szakadék tátongott, amilyet leírni sem lehet. A legszörnyűbb pedig az volt, hogy itt Isten jelenlétéből és szeretetéből semmi nem volt érezhető. A reménynek még szikrája sem volt. Erre a lyukra az volt jellemző, hogy megállíthatatlanul szippantott lefelé.

 

Halálra rémülve üvöltöttem, amikor láttam, hogy nem tudom elkerülni a zuhanást, és a mély sötét szakadatlanul húz lefelé.

 

Ösztönösen tudtam, ha lezuhanok, soha többé nem jutok vissza, lejjebb és lejjebb fogok zuhanni. Ez a lelkem, a szellemi lelkem halála volt. Örökre elveszek.

 

A leírhatatlan borzalom közepén, amit az alattam tátongó szakadékban átéltem, egyszercsak megéreztem, hogy Szent Mihály arkangyal megfogja a lábam. A testem fejjel előre beleesett a lyukba, de ő tartotta a lábamat.

 

Szörnyű fájdalom járt át és nagyon féltem. Miközben a szakadék fölött lógtam, a démonok még azt a kevés fényt is zavarták, ami a lelkemben maradt, és rám rontottak.

 

Ezek a csúf kreatúrák olyanok voltak, mint a sötét lárvák, vérszívók, akik még ezt a kevés fényt is ki akarták írtani a lelkemből. Képzelhetik az undoromat és iszonyomat, amikor ezek rámmásztak.

 

Ordítottam, mint az őrült, ordítottam. Ezek a szörnyek égettek. Ó, testvéreim az Úrban, ez a Valódi Sötétség. Ez a győlölet, amely éget, amely ránk tekeredik, kizsákmányol, kiszipolyoz. Ezt a horrort nem lehet szavakkal leírni.

Szeretnék egy kicsit kitérni a házasság szentségére. A házasság szentségének nagy kegyelméről mesélek.

 

Ha valaki templomban esküszik és igent mond, elkötelezi magát, hogy jóban és rosszban hű marad, akkor ezt ő magának a mennyei Atyának ígéri meg. Ő az egyetlen tanú, amikor ígéretet teszünk. Ha meghalunk, megtaláljuk ezt az életünk könyvében.

 

Láttam, hogy a fiatal párt az esküvő alatt egy csodálatos aranyköd veszi körül. A mennyei Atya ezt arany betűkkel írja az életkönyvükbe.

 

Ha az Úr testét és vérét fogadjuk, az Istennel és azzal a személlyel kötünk szövetséget, akit választottunk, akivel egész életünket meg akarjuk osztani. Mikor kinyilvánítjuk akaratunkat, nemcsak a partnerünknek szól, hanem a Szentháromságnak.

 

Az Úr megengedte, hogy megnézzem az esküvőnk napját, amikor a férjem és én áldoztunk, nem ketten, hanem hárman voltunk. Mi ketten és Jézus.

 

Amikor áldozunk, úgy egyesül velünk az Úr, mintha egyek lennénk. A szívébe visz, és a szívében egyesülünk. Jézussal együtt Szentháromságot alkotunk. Ember tehát nem választhatja el, amit Isten összekötött.

 

Akkor megkérdezem: én megtehetem? Soha. Soha, Testvéreim az Úrban, soha nem szüntethetjük meg ezt a szövetséget. Senki nem teheti meg, miután az Úr ezt megáldotta. Ha két fiatal házasságra lép, micsoda áldás van az ilyen páron!

 

Láttam a szüleim házasságkötését: Mikor apám anyám ujjára húzta a gyűrűt, és a pap házastársaknak nyilvánította őket, az Úr egy pásztorbotot adott át apámnak. Úgy nézett ki, mint egy fönt meghajlított fénybot, ez a kegyelem, amit az Úr ad a férjnek. Ez a tekintély ajándéka Istentől, amellyel a férj családjának kis nyáját gondozni tudja, hogy megvédje a házasságát, és hogy a gyerekeit, akiket ajándékba kap, óvja az ártalmaktól és veszélyektől, amelyek leselkednek rájuk.

 

Anyámnak adott valami olyat, mint egy tüzes golyó, amit a szívébe tett. Ez a Szentlélek szeretetét jelenti: Láttam, hogy anyám nagyon tiszta lelkű asszony volt, Isten örült.

 

El se tudják képzelni, mennyi tisztátalan szellem próbálta apámat megragadni. Úgy néztek ki, mint a lárvák vagy vérszívók. Tudniuk kell, ha valaki házasságon kívül nemi kapcsolatot létesít, ezek a mocskos szellemek azonnal ráakaszkodnak, kezdik a nemi szervekkel, hatalmukba kerítik a húst, a hormonokat. Megtelepszenek az agyban, elfoglalják a hipofízist, a nyálkahártyákat és az emberi szervezet minden idegszálát, és nagy mennyiségű hormont produkálnak, hogy felkeltsék az alantas ösztönöket.

 

Isten gyermekét ösztönei szexuális vágyai rabjává teszik. Olyan emberré változtatják, akiről azt mondják: élvezi az életet. Könnyedén azt mondják: "egy alkalom nem alkalom". De egy alkalomnak is ilyen keserű következményei vannak.

 

Ha a pár szűz, Isten különösen felmagasztalja. Isten szent szövetséget köt velük és megáldja a szexualitásukat. (Ezt az áldást az is megkapja, aki nem szűzen házasodik.)

 

A szexualitás nem bűn. Isten áldásként adta. Ahol Isten előtt kötötték a házasságot, ott Isten jelen van, még a hitvesi ágyban is.

 

A szentségi házasságban a párok Isten kegyelmét ajándékozzák egymásnak intim kapcsolatukban, a nem szentséginél bűnökkel fertőzik meg egymást.

 

Isten örül, hogy végigkísérheti őket új életükben. Isten és ez a pár egységet képeznek.

 

Kár, hogy sok házaspár ezt nem tudja, és nem gondol rá. Ha csak tradícióból házasodnak templomban, nem hisznek a szentség erejében, az áldás elmarad.

 

Sokan arra gondolnak, bár már vége volna a szertartásnak, mert szórakozhatnak, ehetnek, ihatnak. Elfeledkeznek az Úrról, ahogy annak idején én is tettem, kint hagyják az utcán. Eszembe sem jutott, hogy meghívjam az Urat új otthonomba, új életembe. Azt szereti, ha hívjuk, hogy velünk legyen mindenhol. Azt akarja, hogy érezzük a jelenlétét. Ő, az Úr, az esküvő szentségének ellenére egyedül van, és azt akarja, hogy szabad akaratunkból kérjük és hívjuk Őt.

 

Az esküvőm után én sem hívtam az otthonomba. Otthagytam a templomban, jól éreztem magam a nászúton, nem gondoltam többé Rá, visszajöttem az otthonomba, Őt pedig kint hagytam az utcán, soha eszembe sem jutott, hogy magamhoz hívjam.

 

Milyen jó lenne, ha a többi pár tudatában lenne ennek, és nem követné el azt a hibát, amit én akkor.

 

Szüleim esküvőjénél még az volt a szép, hogy visszaadta apámnak a kegyelmet, amit könnyelmű élete miatt elvesztett. Isten ezt anyám, jövendő felesége iránti szeretetéből tette, mert anyám szűzen ment férjhez.

 

Isten meggyógyította apám piszkossá vált szexualitását, és az ezzel kapcsolatos hormonális rendellenességet.

 

De ő nagyon „férfias” volt, egy igazi, úgynevezett macsó, és barátai újra csábítani kezdték azzal, hogy ne legyen papucs. Sikerült őt rávenni, hogy a régi életét folytassa. Már 14 nappal az esküvő után megcsalta anyámat, elment a bordélyházba, hogy bebizonyítsa a barátainak, hogy nem papucs.

 

Tudják, mi lett azzal a pásztorbottal, amit az Úr adott neki? A démon elvette tőle. Azok a gonosz lelkek visszatértek és rátapadtak. Apám a család bárányaitól a farkashoz állt át. Már nem a családját védte, hanem kitárta a kaput a démonoknak és az egész ház réme lett.

 

Ott fönt könnyek közt mondta: „Hála csodálatos feleségemnek, anyádnak, aki 38 éven át imádkozott értem és a megtérésemért, példaértékű, áldozatkész anya volt, ő mentett meg a pokoltól.”

 

Anyám 38 évig imádkozott apámért, akit a nagyapám, aki házasságtörő életmódot folytatott, 12 évesen elvitt az örömlányokhoz, hogy férfivá legyen.

 

Tudják, hogyan imádkozott anyám a Legszentebb előtt? Azt mondta: „Uram! Tudom Uram, és bízom abban, hogy nem hagysz addig meghalni, amíg meg nem élem a férjem megtérését. Nem csak a férjemért kérlek, hanem könyörgök minden olyan asszonyért, aki ugyanilyen helyzetben van. Különösen azokért az asszonyokért kérlek, akik jósokhoz, boszorkányokhoz, a mágia és a démonok egyéb eszközeihez mennek. Azokért, akik ily módon a lelküket és gyermekeiket eladják a démonoknak ahelyett, hogy hozzád mennének és imádkoznának. Állj melléjük és szabadítsd meg őket a gonosz láncaitól!”

 

Így imádkozott anyám. És tudjátok, miért szerettem annyira anyámat, és miért nézek föl most rá? Mert anyám nagyon jó asszony volt, soha nem ösztönzött arra, hogy valakit győlöljünk, legkevésbé apánkat, pedig okot szolgáltatott volna rá.

 

Néha anyám bolondozva mondta, hogy olyan kinyilatkoztatást kapott és tudja, hogy minden súlyos bűn után megnyílik a föld, és elnyeli az illetőt. Jót szórakoztam anyám szavain, és ezért naivnak, butának tartottam. Gyakran mondtam neki: „Tudod, Isten megmutatta nekem, hogy megnyílt a föld, és elnyelte apámat.” Ezzel

céloztam az ő súlyos bűnökről tett mondására.

 

De a másvilágon megtudtam, hogy anyámnak volt egy misztikus víziója. Így válaszolt nekem: „Igen lányom, láttam apádat, amint megláncolta az ördög, és le akarta húzni a szakadékba, de én rátettem a rózsafüzéremet és elvonszoltam a templomba a Legszentebb elé. Állandó harc volt. A Sátán egyre csak le akarta húzni, és én a rózsafüzérrel ráncigáltam vissza. Amikor végre elvittem a templomba, azt mondtam az Úrnak: „Idehoztam neked, rád bízom, mentsd meg.””

 

8 évvel halála előtt apám megtért.

 

Mélyen megbánta bűneit, és megbocsájtást kért az Úristentől. Az irgalmas Isten megbocsájtott neki.

 

De egykori bűneiért nem bűnhődött meg. Megbánta ugyan, meggyónta, fel is oldozták. Már nem volt alkalma arra, hogy vezekeljen. Ezért volt a tisztítótőzben, nyakig a bűzlő iszapban.

 

Gyakran elfeledkezünk az elkövetett bűnök miatti vezeklésről, ill. jóvátételről. Ritkán gondolunk erre. Sokszor van úgy, hogy nem nagyon tudjuk jóvátenni.

 

De Jézus a szentségben megadhatja nekünk a kegyelmet, hogy vezekelhessünk. Ha látogatjuk az Oltáriszentséget és kérjük, megadhatja nekünk azt a kegyelmet, hogy jóvátehessük. A másvilágon mutatja meg az Isten, hogy a bűnök másokra is hatással vannak, sokszor többet ártanak, mint maga a bűn. Ezek a következmények leginkább a szeretet elleni támadások, és Isten maga a szeretet.

 

Az Oltáriszentség és a szentségimádás az egyetlen út, amely közvetlenül az égbe vezet. Jól jegyezzék meg, ez nagyon fontos számunkra.

 

Ha valaki megcsalja a házastársát, az Úristent csalja meg. Megszegi az esküt, amit Istennek és partnerének tett az esküvője napján. Aki úgy gondolja, hogy nem tudja betartani, inkább ne házasodjon.

 

Azt mondta az Úr: „Ha hűtlen vagy, magadat átkozod meg. Ha nem vagy hű, ne házasodj.”

 

Azt mondja az Úr: „Gyermekeim, kérjetek engem, hogy hűségesek lehessetek házastársatokhoz, hogy hűek legyetek Istenetekhez.”

 

Hány probléma és fájdalom származik a hűtlenségből!

 

Például ha a férfi örömlányokhoz megy, vagy kapcsolatot létesít a titkárnőjével, az óvszerrel beszerez egy vírust. A mosakodás sem segít. Ez a vírus nem pusztul el, és ha később a feleségéhez megy, átviszi rá. A vírus befészkeli magát a vaginába vagy a méhbe, és valamikor rák lesz belőle. Igen, rák!

 

Ki mondja még azt, hogy a házasságtörés nem öl? És sok nő, hogy ne derüljön ki a házasságtörés, megöleti a magzatát. Egy ártatlan embert ölnek meg, aki sem beszélni, sem védekezni nem tud.

 

Ilyen beláthatatlan következményei lehetnek egy rövid ideig tartó élvezetnek.

 

A házasságtörés sokféleképpen öl. És akkor még szemtelenül perlekedünk Istennel, szorult helyzetünkre, az iskolára toljuk, ha nem úgy történik valami, ahogy mi szeretnénk, vagy ha problémánk van, vagy betegek vagyunk.  Mi tehetünk róla.

 

A bűnök mögött mindig az ellenség van. Ha súlyosan vétkezünk, mindig kinyitjuk neki az ajtót. Aztán, ha baj ér, mindig Isten a felelős.

 

Jaj annak, aki házasságot akar tönkretenni. Aki a házasságot tönkre akarja tenni, az egy sziklának ütközik, és ez a szikla maga Jézus. Isten védi a házasságot, ne kételkedjenek benne.

 

Azt is el szeretném önöknek mondani, hogy nagyon kell vigyázni az anyósoknak, hogy ne avatkozzanak bele a gyerekek házasságába, és ne tegyék tönkre azzal, hogy megzavarják a házaspár viszonyát, bizalmatlanságot keltsenek.

 

Ha nem szeretik a menyüket vagy a vejüket, mindegy jogos-e vagy sem, ne avatkozzanak be a kapcsolatukba. Inkább imádkozzanak a házasságukért. Egyszer házasodhatnak, nincs mit tenni.

 

Az egyetlen, amit tehetnek, imádkozni értük. Imádkozzanak a házasságért és hallgassanak. Hallgatásukat pedig, ha nehezükre is esik, ajánlják fel az Úrnak. Nagyon sok asszony kárhozott el azért, mert gyermeke házasságába beleavatkozott. Ez nagyon súlyos bűn.

 

Ha látják, hogy valami nincs rendben, hogy egyikük megszegi ígéretét, maradjanak csöndben és imádkozzanak.

 

Kérjék értük Istent, kérjék a segítségét.  Beszélhetnek velük, kérhetik őket, hogy mentsék meg a házasságuk, legyenek tekintettel a gyerekeikre, hogy azért van a házasság, hogy kölcsönösen szeressék egymást, adjanak egymásnak és mindig bocsássanak meg egymásnak.

 

A házasságért harcolni kell, de soha sem közbeavatkozni, még kevésbé egyikük pártjára állni.

Aki látta a Passió című filmet, emlékezhet arra, hogy a Sátán Urunk megostorozása idején bébi volt, nézte Jézust és ránevetett.

 

Tudják, a Sátán ma már nem bébi, ő egy szörnyeteg, minden rossz megtestesítője és producere, egy undok perverz alak, aki az embereket tévtanokkal és cselszövéssel testük, szenvedélyük rabjává teszi, pl. azzal, hogy elhiteti, hogy nem létezik.

 

Képzeljék el, milyen ravasz, hogy letagadtatja magát. Úgy tesz előttünk, mintha nem létezne, s így nyugodtan

azt tehet velünk, amit csak akar. Még a hívőket is megtéveszti ily módon.  Ezerféle módon téveszti meg az embereket, s mindenkinek megtalálja a leggyengébb pontját. Ezért van az, hogy gyakorló katolikusok is, akik járnak szentmisére, elmennek a jósnőhöz.  Mert a gonosz elhiteti velük, hogy ebben semmi rossz nincs, így is a mennybe jutnak, mert ezzel senkinek sem ártunk. A démon vezeti őket, kihasználja, irányítja ravaszsággal, egy finoman, jól kifundált álnoksággal, ármánnyal.

 

De elmondom önöknek, ha jósnőhöz mennek, teljesen mindegy, mit csinálnak ott. A bestia minden esetben megpecsételi önöket, ha boszorkánysághoz fordulnak, kártyavetőt keresnek fel vagy szellemekre esküsznek, asztalt táncoltatnak, spiritizmussal vagy asztrológiával foglalkoznak. Ezek miatt a hobbik miatt, amik ma nagyon divatosak, a gonosz megpecsételi önöket.

 

Egyszer egy barátnőmmel voltam egy helyen egy boszorkánynál, hogy megtudjam a jövőt. A bestia rám nyomta a pecsétet.

 

Ettől a pillanattól kezdve elkezdett a gonosz belső nyugtalanságot, zavartságot, felzaklatást, éjszakai rémálmokat, félelmet, kínlódást, ijedtséget okozni.

 

Még az is megfordult a fejemben, hogy öngyilkos leszek. Sírtam, boldogtalannak éreztem magam, már nem találtam meg a békémet. Imádkoztam, de az Urat nagyon messze éreztem magamtól, már nem éreztem úgy az Úr közelségét, mint gyermekkoromban. Egyre jobban nehezemre esett imádkozni. Kinyitottam a gonosznak az ajtót.

Térjünk vissza arra a szörnyű helyre a borzalmas torokhoz, ahol én voltam.

 

Tudniuk kell, hogy istentelen voltam, gyakorlatilag ateista. Azt hittem, hogy nem létezik ördög, aztán meg azt is, hogy Isten sincs.

 

De itt, ilyen körülmények között kiabálni kezdtem: „Ó szegény lelkek a tisztítótűzben, kérlek benneteket, vigyetek ki innen, segítsetek nekem. Kérlek benneteket, segítsetek!”

 

Tehát kiabáltam, maró fájdalom fogott el.

Észrevettem, hogy embermilliók sírtak. Hirtelen rengeteg embert láttam, jórészt fiatalokat, akiknek kimondhatatlan fájdalmuk volt.

Ezen a szörnyű helyen ebben az ingoványban gyűlölettel és fájdalommal tele csikorgatták a fogaikat, üvöltés és fájdalmas kiáltás tört ki belőlük, ami megrémített, s amit sose tudok elfelejteni.

 

Értik ezt?

Ez az Isten távolléte, ez a bűn, a bűnök következményei.

 

Értik, mi a bűn?

A bűnök Istennel teljesen ellentétesek, Ő a végtelen szeretet.

 

Olyan rettenetes a bűn, hogy ilyen szörnyű következményekkel jár.

Mi pedig viccelődünk rajta.

Viccek a bűnökről, a pokolról és a démonokról.

Közben sajnos nem tudjuk, mit teszünk.

 

Évek teltek el, amióta ezt átéltem, de mindig, ha rágondolok, ha ennek a sok embernek a fájdalmára gondolok (Glória Polo sírva fakad), nem állom meg sírás nélkül.

 

Ők öngyilkosok voltak, akik elkeseredésükben ölték meg magukat. És most ebben a kínlódásban, ebben a gyötrődésben, ebben a fájdalomban voltak, körülvéve démonokkal, akik kínozták őket.

Ebben a kegyetlen kínban a legrosszabb Isten távolléte, Isten teljes távolléte, mert ott Istent nem érezni.

 

És megértettem, hogy akik elveszik a saját életüket, addig kell, hogy ottmaradjanak, ameddig éltek volna a földön. Az öngyilkossággal kiestek Isten rendjéből, ezért mehetnek hozzájuk a démonok.

 

A tisztítótőzben a szegény lelkeket megkímélik minden gonosztól, ők már Isten szentjei és nincs semmi kapcsolatuk a démonokkal.

 

Istenem, milyen sok szerencsétlen ember, főleg fiatalok; olyan sok sír, szenved, kimondhatatlanul szenved!

 

Ha az emberek tudnák, mi vár rájuk az öngyilkosság után, biztos inkább börtönbüntetést vállalnának, mint ezt.

 

Tudják, milyen szenvedést kell mindemellett elviselniük? Látniuk kell, hogy szüleik, legközelebbi hozzátartozóik, akik még élnek, miattuk szenvednek, szégyenkeznek, lelkiismeret furdalásuk van.

 

Ha csak szigorúbban neveltem volna, ha csak megbüntettem volna, ha nem büntettem volna meg, ha mondtam volna neki, ha ezt vagy azt tettem vagy nem tettem volna…ezek a lelkiismereti kérdések nagyon

nagyok és nyomasztóak. Ez a földi pokol.

 

Hogy a hozzátartozóiknak ezt a kínlódását látniuk kell, még jobban megnehezíti a helyzetüket. Ez a legnagyobb kín számukra, és ennek nagyon örülnek a démonok, és mutogatják nekik ezeket a képeket:

„Nézd, hogy sír anyád. Nézd, hogy szenved apád, hogy kétségbeestek, hogy okolják magukat, hogy veszekednek, hogy szidják egymást. Nézd, milyen fájdalmat okoztál nekik. Nézd, most Isten ellen lázadnak. Nézz a családodra, ez a te hibád!”

 

Ezeknek a szegény lelkeknek mindenekelőtt arra van szükségük, hogy a hátramaradottak jobb életet éljenek,

megváltoztassák az életüket, hogy a szeretet művei teljesüljenek, betegeket látogassanak, szentmisét mondassanak a halottakért, és ezen a szentmisén ők maguk is részt vegyenek.

 

Ezzel ezek a lelkek vigasztalást nyernének. Azok a lelkek, akik a tisztítótűzben vannak, semmit nem tudnak tenni magukért. Egyáltalán semmit, de Isten a szentmise mérhetetlen kegyelmével tud tenni.

Ily módon segíthetünk rajtuk, misét mondatunk, a szentmisén részt veszünk, és a szentmiseáldozaton való áhítatos részvételünket, mint adományt az Istenanya, Mária közvetítésével átnyújtjuk a Mennyei Atyának.

 

Ijedten vettem tudomásul, hogy ezek a lelkek nem tudtak nekem segíteni.

Ebben a szörnyű pánikban újra kiabálni kezdtem: „Ki tévedett? Ez csak valami tévedés lehet! Én szent vagyok, életemben mindenki szentnek nevezett. Soha nem loptam, soha nem gyilkoltam. Senkinek nem okoztam fájdalmat. Az anyagi csőd előtt ingyen kezeltem a betegeket, gyakran nem kértem pénzt, amikor valaki nem tudott fizetni. Vásároltam a szegényeknek. Mit keresek én itt?”

 

A jogomra hivatkoztam!

Nekem, aki olyan jó voltam, a mennybe kellett volna jutnom. „Mit csinálok én itt? Minden vasárnap mentem a szentmisére, bár ateistának mutatkoztam és semmire sem figyeltem, amit a pap mondott. Soha nem mulasztottam szentmisét.

 

Sokat mondok, ha életemben 5 szentmisét elmulasztottam. Hát mit csinálok én itt? Szabadítsatok ki innen!

Vigyetek ki innen!”

 

Tovább folytattam a kiabálást, őrjöngést, rajtam az undorító kukacok, férgek.

„Római katolikus vagyok, gyakorlom a vallásomat, szabadítsatok ki innen!”

Amikor kómában feküdtem, s kiáltoztam, azt kiabáltam, hogy katolikus vagyok, látok egy kis fényt! - csak egy egészen kicsike fényecskét láttam ebben az iszonyú sötétségben.

 

Ez volt a legjobb, ami ebben a szituációban történhetett. A sötét szörnyű lyuk fölött néhány lépcsőfokot láttam, fölnéztem és észrevettem, hogy apám a szakadék fölött áll. 5 évvel ezelőtt halt meg.

 

Majdnem a lyuk szélén állt, csak néhány lépcsőfokkal följebb, mint én. Ott kicsit több volt a fény.

 

Négy fokkal följebb láttam anyámat, akinél sokkal több fény volt. Imába merült, imádságos tartásban.

 

Mikor megláttam őket, nagy öröm fogott el, olyan nagy öröm, hogy magamon kívül kezdtem kiabálni:

„Apa! Anya! De jó, hogy látlak benneteket. Kérlek, vigyetek ki innen! Tiszta szívemből kérlek benneteket, vigyetek ki innen! Vigyetek ki innen!”

 

Amikor lenéztek rám és apám ebben a nyomorúságos helyzetben látott, látniuk kellett volna önöknek is azt a nagy fájdalmat, amit kifejezett az arcuk. Fönt automatikusan látnak, mert mindenkit tökéletesen ismernek. Rájuk néztem, és rögtön láttam azt a felmérhetetlen szomorúságot és fájdalmat, amit a szüleim éltek át, amikor így láttak engem.

 

Apám keservesen kezdett sírni, kezét az arcához emelte, és remegő hangon siránkozott: Ó, leányom, leánykám!

 

Anyám tovább imádkozott, s ezzel tudtomra adta, hogy ők semmit nem tehetnek azért, hogy engem kivigyenek innen.

 

Közben az is fájdalmas volt, hogy azzal, hogy engem itt látnak, az ő állapotukat is nehezítettem. Még rosszabbul éreztem magam, mert az irántam való részvéttel súlyosbítottam szenvedésüket. Megértettem, hogy azért voltak itt, mert számot kellett adniuk az én nevelésemért, amelyben részük volt. Ők voltak Istentől

kapott tehetségem őrei. Életükkel és példájukkal meg kellett volna védeniük a Sátán támadásai ellen.

 

Minden szülő őrzője gyermeke Istentől kapott adottságainak.

 

Amikor szüleim gyötrelmét láttam, különösen apámét, ismét kétségbeesetten kiabálni kezdtem: „Vigyetek el innen, vigyetek el innen!”

Ismét elkezdtem tehát teljes erőmből kiabálni: „Vigyetek ki innen! Ez tévedés lehet. Ki a felelős ezért a tévedésért? Vigyetek ki!

 

Akkor, amikor így kiabáltam, mély kómában feküdtem. Sok készülék volt rám kapcsolva. Agonizáltam. Nem jutott levegő a tüdőmbe, nem működött már a vesém, csak azért éltem, mert a gépek életben tartottak, mert a testvérem, aki szintén orvos volt, nem engedte, hogy lekapcsoljanak.

 

Azt mondta az intenzív kezelést folytató orvosoknak, akik a lekapcsolás mellett érveltek, hogy: „Nem vagytok az Isten!”

 

Az orvosoknak az volt a véleményük, hogy semmi értelme sincs már a kezelést folytatni. Már beszéltek a hozzátartozókkal, és felkészítették őket, hogy meg fogok halni, hagyjanak nyugodtan meghalni, mivel már agonizáltam.

 

De a testvérem nem adta fel. Látják az ellentmondást? Én életemben mindig az eutanázia mellett kardoskodtam, hogy mindenkinek „joga van a halálhoz.”

 

A testvérem csak azért lehetett ott, mert ő is orvos volt, s ő végig mellettem maradt. És képzeljék el, amikor

a lelkem a másvilágon volt, és láttam a szüleimet, akiknek teljes erővel kiabáltam, mert örültem, hogy láthattam őket, a testvérem ezt a hangot a valóságban világosan hallotta.

 

De ő félreértette a kiabálásomat. Majdnem meghalt az ijedtségtől, amikor felfogta szavaimat. Azt jelentette számára, hogy én végleg elmegyek ebből a világból. A szüleim említését úgy értelmezte, hogy értem jöttek, hogy magukkal vigyenek az örökkévalóságba.

 

Ő is kiabálni kezdett: „A testvérem most már tényleg meghalt! Elvesztette a csatát. Apám és anyám magukkal vitték. Apa és anya el innen, tűnjetek már el! Ne vigyétek el. Gyermekei vannak, akik még kicsik. Ne vegyétek el tőlünk. A testvéremet, Gloriát ne vegyétek el. Hagyjátok itt!”

 

Az orvosoknak kellett elvezetniük őt, azt hitték, sokkos állapotba került. Nem lenne csoda, hiszen sok mindent átélt, az unokaöcsém halálát, akit el kellett hoznia a krematóriumból, a testvére halálát vagy a testvére állapotát, aki nem halt meg, de a mai nap végét már nem éli meg, ahogy az orvosok mondták.

 

Már a harmadik napja ez ment, és ráadásul nem is aludt. Nem csoda, hogy az orvosok azt hitték, hogy kiborult.

És újra elkezdtem kiabálni: „Nem értitek! Vigyetek ki innen, mert én katolikus vagyok! Csak félreértés lehet, tévedés! De hát ki tévedett itt? Kérlek, vigyetek ki innen!”

 

Amikor ismét kételkedve kiabáltam, hirtelen egy hangot hallottam, egy édes, kellemes hangot, egyszerűen égi

hang volt, kellemes izgalom fogott el.

 

Teljes békét és kimondhatatlan szeretetet éreztem. A sötét alakok, az undorító férgek gyorsan és ijedten lekúsztak rólam, mert ennek a szeretetnek nem tudtak ellenállni. Ezt a békét nem tudják elviselni. Erőtlenül a földre estek, és ott maradtak, mintha az Úrhoz imádkoznának. Ez a történés hihetetlen hatást gyakorolt rám.

 

Leírhatatlan béke uralkodott körülöttem, és hallom, amint a kellemes hang azt mondja nekem: „Na jó, ha te valóban katolikus vagy, biztosan meg tudod mondani, hogy hangzik Isten 10 parancsolata.”

 

Milyen elfogadhatatlan felszólítás. Most blamálom magam. Saját csapdámba estem a kiabálással és a beismeréssel. Az egész világ meghallhatja a szószegésem, az igaztalan beismerésemet. Kínos bemutatkozás. El tudják képzelni? Azt tudtam, hogy volt 10 parancsolat. Részemről ez volt minden. Aztán

„tabula rasa”, hogy mászok ki ebből? Nem föladni, valahogy csak menni fog.

Anyám mindig beszélt a szeretet első parancsáról. Végre ennek gyakorlati haszna is volt számomra. Ez a

figyelmeztetés és tanítás nem volt hiábavaló. Eljött az idő, hogy mint engedelmes leányka, ezt be is bizonyítsam. Anyám örülni fog neki. Lássuk, ezzel a minimális tudással átmegyek-e anélkül, hogy kiderülnének hiányosságaim.

 

Azt hittem, ennyi elég lesz, ahogy életemben megszoktam. Mindig jól tudtam mellébeszélni, és „kimásztam

minden kátyúból”. Mindig úgy meg tudtam indokolni, s ily módon megvédeni, hogy mit nem tudok, és mire nem vagyok képes.

 

Az első parancs így hangzik: „Szeresd Istenedet mindenek felett, és felebarátaidat, mint önmagadat!” És már hallom is a választ: „Nagyon jó!” Ismét hallom a kellemes hangot: „És te? Szeretted a felebarátaidat?” Rögtön rávágtam: „Igen, igen, szerettem őket, igen, igen, valóban szerettem őket. Szerettem őket!” És akkor azt hallom a másik oldalon, hogy: „Nem!” Egy rövid, éles, határozott NEM!

 

Most jól hallgassanak ide! Amikor ezt a NEM szót hallottam, mintha a villám vágott volna belém, a villámcsapást olyan erősen éreztem. Olyan sokk ért, mintha lebénultam volna. Aztán az ijedtség alábbhagyott.

 

A hang folytatta: „Nem, te nem szeretted Istenedet mindenek fölött. És még kevésbé emberbarátaidat, mint

önmagadat! Te faragtad ki az Istenedet, olyanná alakítottad, amilyen neked megfelelt. Az Úristennek csak akkor volt helye számodra, ha nagy bajban voltál. Csak szalmaszál volt. A földre dobtad magad, amikor még

szegény voltál, amikor a családod még nagyon egyszerű körülmények között élt, és te tovább akartál tanulni,

jó állást akartál. Igen, akkor naponta imádkoztál, sok időt töltöttél el az imával. Könyörögtél az Úrhoz, koldultál

Nála, és térdre vetetted magad. Kitartóan azért imádkoztál és kértél, hogy megszabadítson a nehéz helyzetből, hogy jó iskolába kerülhess, a társadalomban elismert személy lehessél. Ha bajban voltál, egyszerűen csak pénzt akartál.

 

„Elmondok most egy rózsafüzért, de kérlek, ne felejtsd el, hogy pénzt kértem!” – ilyen, és ehhez hasonlók voltak az imáid! Ez volt Istennel való kapcsolatod! Így fordultál hozzá, és elképzelésed szerint ki kellett

utalnia számodra egy jó állást!”

 

Valóban, így viszonyultam életemben az Istenhez. Ez a szomorú igazság, amit nem is tagadhatok.

 

Ehhez csak annyit fűzhetek, hogy számomra Isten egyfajta „bankautomata” volt. Bedobtam „egy rózsafüzért”, és ki kellett jönnie a pénzösszegnek. Ez volt a viszonyom az Úristenhez.

 

Ezt most megmutatták nekem, és világos lett számomra. Amikor Isten megadta a jó iskolát, és segített, hogy

befejezzem, amikor hozzásegített, hogy nevem legyen a társaságban, valaki lettem, amikor pénzhez jutottam, és amikor jól éltem, akkor Isten jelentéktelenné vált számomra, mellékessé vált az életemben.

 

Elkezdtem sokat képzelni magamról. - Az önteltség nagyon veszélyes dolog.

 

Az EGO-m gigantikusra nőtt, már a szeretetnek jelei sem voltak meg bennem, arra sem voltam képes, hogy

hálát adjak az Úrnak! Hálásnak lenni! Soha! Miért! Mindezt magamnak köszönhetem. Én tettem magam

„valakivé”. Mindent elértem, amiről csak álmodtam. Vak voltam. Már nem is tudtam emlékezni a könyörgésre!

 

Soha nem tudtam azt mondani: „Köszönöm a napot, amit adsz nekem! Köszönöm az egészségemet! Köszönöm az életemet és a gyermekeim egészségét; köszönöm, hogy fedél van a fejünk felett, segíts a szegényeknek, akik hajléktalanok, és nem tudják, ma mit esznek! Legalább enni adj nekik, ne hagyd őket egyedül, állj melléjük!”

 

Ilyeneket én nem tudtam mondani. Nem voltam rá képes. Nem is gondoltam ilyesmikre. Csak saját magam

érdekelt. Én elég voltam magamnak.

 

Én voltam a leghálátlanabb lény, akit csak el lehet képzelni. A hálátlanság mellett még el is utasítottam az

Úristent, sőt nevetségessé tettem.

Sokkal jobban hittem én a Merkúrban, Vénuszban, és a többi égitestben, mint az Úristenben. A kabalák fontosabbak voltak nekem, mint az Isten.  Rajongtam az asztrológiáért és a csillagjóslásért, és mindenhol arról meséltem, milyen pozitívan befolyásolták a csillagok az életemet.

 

Az asztrológia lelki életünknek egy olyan kis repedése, aminek először nem tulajdonítunk nagy jelentőséget.

Amikor viszont már észrevesszük, hogy csalás, és a démonoktól származik, gyakran már túl késő megszabadulni tőle.

 

Elkezdtem a kor szellemének divatos áramlatait követni. Minden tan, még ha beteg agytól is származott, érdekesebb volt számomra, mint az Úr örömhíre. Minden divatosabb volt, mint a Szentírás és a katolikus egyház sok évszázados tanítása.

 

Kezdtem abban hinni, hogy ha valaki meghal, egy másik életet kezd élni. Az újraszületés, a reinkarnáció tanai

számomra nagyon alkalmasak voltak arra, hogy hit-és léleknélküli életemet kitöltsék. Az Alkotó iránti hála idegen volt. Egyáltalán nem gondoltam rá.

 

A kegyelem szót kitöröltem a szótáramból -számomra idegen szó lett, teljesen elfelejtettem az értelmét, s az

életvitelemhez nem is volt rá szükségem, gyakorlatilag nem volt jelentősége.

 

Régen nem voltam már tudatában annak, hogy az Úr nagy árat fizetett értem, és hogy engem is drága vére árán váltott meg.

 

Mindez a 10 parancsolat vizsgán az égi hang szavainak és kérdéseinek segítségével vált világossá számomra. Most már egészen tisztán láttam. Leesett a szememről a hályog. Vizsgáztattak, és tudni

akarták, mit tudok a 10 parancsolatról. Úgy találták, hogy csak beképzeltem magamnak azt, hogy tiszteltem

az Úristent, és szerettem az Urat. Saját szavaimmal semmisítettek meg.

 

Jaj, mit jelent ez? Egyszerűen az ördögé leszek? A pokolba visznek?

 

Egyszer egy kedves hölgy jött a rendelőmbe azzal a szándékkal, hogy kifüstölje a helységeket, szerencse-esszenciákkal belocsolja, szerencsétlenséget előző ceremóniát rendezzen. Azt mondtam, hogy ilyen humbugban nem hiszek. Azért csinálja, ki tudja. Ha nem árt, még jó lehet valamire. Parázsló növényekkel

befüstölte a helységeket, varázsigéket mormolt, szétlocsolta a folyadékot, hogy szerencsét és jó közérzetet

hozzon a terembe.

 

Ezzel hozzájárultam, hogy ez a primitív boszorkányság, a tudásommal ellentétes babona nagyobb jelentőséget és befolyást kapjon, mint az Úr és az örömhíre. A rendelő helységeiben, egy sarokban eldugva, hogy a páciensek ne lássák, egy húsos Aloé Vera levelet tartottam, mert azt mesélték róla, hogy elűzi a rossz energiákat.

 

Beszámolok nektek, milyen tévutakon jártam, milyen üresség töltötte be az életemet a helyes, igaz tanítás helyett. Szégyen, még ma is szégyellem magam emiatt. De sajnos ilyen volt az akkori életem.

 

Aztán folytatták tovább az életem értékelését a tízparancsolat alapján. Pontosan megmutatták nekem, hogyan viselkedtem a felebarátaimmal. Milyen gyakran kiáltottam az Úrnak, hogy szeretem, mielőtt tőle, Úristenemtől elfordultam. Mielőtt az ateizmus tévútjára tértem, és tévtanokat kezdtem követni, gyakran mondtam: „Uram, Istenem, szeretlek!”

Azzal a nyelvvel, amivel az Urat dicsértem és dicsőítettem, az egész emberiséget szidtam és rosszakat mondtam az emberekről. Mindent és mindenkit csak kritizáltam. Semmi sem volt jó. Mindig csak a hibákra mutogattam.

 

Magamat soha nem hibáztattam, én mindig kivétel voltam. Én voltam a „szent Gloria”, a „Jó”, a „Kedves”, a „Szép”.

 

Közben irigy és kiállhatatlan voltam, s egyáltalán nem voltam soha hálás.

 

Soha nem mondtam elismerést, köszönetet szüleimnek és családomnak azért a fáradtságért, áldozatért, szeretetért, amit értem hoztak, hogy iskoláztattak, hogy felemelkedhessek a társadalmi ranglétrán, hogy támogattak.

 

Ehhez azt is hozzá kell még tennem, hogy miután elvégeztem iskoláimat, és elértem karrierem csúcspontját, a szüleim és a családom már nem voltak fontosak számomra.

 

Őket, akik engem minden eszközzel támogattak, mellékesnek, még említésre méltónak sem tartottam. Sőt, már odáig jutottam, hogy szégyelltem anyámat. Szégyelltem, mert egyszerű körülmények közt élt, és nyomorúságosan tengette életét.

Az eredmények egoista életmódot mutattak a tízparancsolat vizsgán, de mint feleség is csődöt mondtam.

Nagyon messze voltam attól, amit Isten egy keresztény házastárstól elvár.

 

Milyen feleség voltam? Milyen voltam? Egész nap elégedetlenkedtem, már a felkelés pillanatától. Kedves férjem barátságosan üdvözölt: „Jó reggelt!” Mit válaszoltam rá: „Mitől lenne jó a reggel? Nézz ki az ablakon! Már megint esik!”

 

Mindig találtam kritizálnivalót, folyton rosszkedvű voltam. Senki nem tudott velem jót tenni, mindenben találtam kifogásolnivalót, és elkezdtem bosszankodni. Nemcsak a férjemmel viselkedtem így, hanem a gyerekeimmel is elviselhetetlen és igazságtalan voltam.

 

Ezen a túlvilági vizsgán megmutatták nekem, hogy soha nem fordultam igaz szeretettel, igazi részvéttel embertársaimhoz, testvéreimhez, de a családon kívül sem. Azt mondta az Úr: „Soha nem gondoltál rájuk!”

 

Láttam a számtalan beteget, magányost, és siránkozni kezdtem. „Uram, milyen szegények, elhagyatottak ezek az emberek. Senki nem törődik velük. Adj kegyelmet, hogy hozzájuk mehessek, meglátogathassam,

megvigasztalhassam őket, elűzhessem magányukat azzal, hogy velük maradok. Ez a sok kisgyerek, aki anya nélkül maradt, a kis árva gyerekek, mennyi magányt, elhagyatottságot, szenvedést kell nekik elviselniük.”

 

Minél többet láttam, minél tovább folytattam a vizsgát, annál világosabban láttam, milyen kőkemény volt a szívem. Most ismertem csak fel, hogy a szívem életemben olyan volt, mint egy szörny.

 

Olyan tiszta és világos volt most minden, hogy nem tudtam, mint régen tettem, kimászni a csávából.

Ezen a ponton röviden összefoglalva: A tízparancsolat-vizsgán megbuktam. Addigi életem alapján esélyem sem volt átmenni a vizsgán. Megmagyarázhatatlanul rosszul sikerült az életem, melyben káosz uralkodott.

Nem volt már az az a rend, ami a teremtéskor megadatott. Mit számított, hogy nem gyilkoltam, hogy senkit nem öltem meg.

 

Elmondok nektek még egy példát: Gyakran ajándékoztam rászorulóknak árukat, élelmiszert, ruhát és sok mást. Soha nem önzetlen szeretetből tettem, hanem hogy lássák, milyen jó vagyok, elismerést csikarjak ki belőlük, és hogy a mi divatmajom-társaságunkban kedvező képet alkossanak rólam.

 

Mivel nagyon gazdag voltam, meg akartam mutatni, milyen jóságos és nagylelkű vagyok. Beszéljenek csak a

nagylelkűségemről, és ezért irigyeljenek és csodáljanak. Gazdagságomban ajándékokkal és nagylelkűséggel manipuláltam a szegénységben és nyomorban élő embereket, hogy ezt is a javamra fordítsam.

 

Azt mondtam például: „Nézd, adok én neked ezt vagy azt (ami éppen a kezembe került, vagy nekem felesleges volt), de kérlek, légy oly jó, és menj el helyettem a gyermekeim iskolájába a szülői értekezletre, és képviselj engem, mert én sajnos nem érek rá, viszont a jelenlétet mindig ellenőrzik az iskolában.

 

Ily módon osztottam szét környezetemben a feladatokat, minden adomány kapcsolatban volt valamilyen feltétellel vagy kéréssel. Így tartottam pórázon az embereket. Manipuláltam őket, és függtek tőlem. Rendkívül tetszett, ha észrevettem, hogy „emberfalka” szalad utánam, és a hátam mögött arról beszéltek, hogy milyen nagy szívem van, jó és szent vagyok.

 

A társaságban jó képet alakítottam ki magamról. Senki nem tudta, hogy ez egy hazug kép, felvett viselkedés,

mely nem felelt meg a valóságnak.

 

Ám ezen a vizsgámon minden kiderült. Nyilvánvaló lett. Azt mondták nekem: „Az egyetlen isten, akit te tisztelsz, az a pénz. Az érmék bálványozásával elátkoztad magad. A pénz és aranyimádatod a kárhozatba sodort téged. Egyre jobban eltávolodtál az Úristentől.”

 

Igaz volt, egy ideig nagyon sok pénzünk volt, de aztán csődbe mentünk. Nőttek az adósságok, valószínűleg nagyon sok volt. Teljesen elfogyott a pénzünk, már semmink sem maradt…

 

Mikor szememre vetették a pénzt, felkiáltottam: „Dehát milyen pénzről beszéltek; a Földön csak egy csomó

problémát és adósságot hagytam!”

Amikor a második parancsot illetően szemrehányást tettek nekem, világos lett, hogy amikor gyerek voltam, sajnálatos módon úgy értelmeztem a hazugságot, hogy kitűnő módja annak, hogy anyám büntetését, mely néha kemény, szigorú volt, elkerüljem.

 

Így kezdtem a hazugság atyjának, a Sátánnak társaságába járni. Ő, az ördög lett útitársam. Nagy hazudozó lettem. A hazudozás művésze lettem. Egyre jobban tökéletesedtem benne.

 

Amilyen mértékben követtem el egyre súlyosabb bűnöket, olyan mértékben nőttek hazugságaim is, s lettek egyre nagyobbak, szégyentelenebbek. Be akartam bizonyítani magam előtt, milyen mesterfokon űzöm a hazugság művészetét. A hazugságaim lassan a fejem fölé nőttek, ugyanígy bűneim is egyre súlyosabbak lettek.

 

A hazudozásban akkor értem el a csúcspontot, amikor a „Szentről,” a  „Legszentebbről,” magáról az Úrról volt szó.

 

Észrevettem, hogy a mama milyen alázattal van az Úristen iránt. Az Úr neve tiszteletreméltó és szent volt. Amikor ezt láttam, arra gondoltam, ez lesz számomra a legjobb fegyver. Így kezeim közt tartottam anyámat. Minden apróságnál, hogy hazugságaimat igazoljam, Istenre kezdtem esküdözni.

 

Az Úr nevét könnyedén és alap nélkül vettem számra. Azt mondtam pl. a mamának. „Krisztusunkra esküszöm, mama” vagy „Mama, az Úristenre esküszöm, biztosítalak stb. stb.”, és a hihetőnek tűnő hazugságokkal elkerültem a büntetést.

 

El tudják képzelni, milyen rosszul éreztem magam hazugságaim, kis disznóságaim miatt, hogy Isten legszentebb nevével visszaéltem, és ezzel Őt is belerángattam a bűneim pocsolyájába? Látják, kedves testvéreim az Úrban, hogy sorsomból és halálélményemből, s mindabból, amiről beszámolok Önöknek, tanultam, hogy saját tapasztalatomból tanultam meg, hogy a szavakat, mondatokat, amik ajkunkat elhagyják, s olyan könnyedén mondunk ki, nem fújja el egyszerűen a szél. A kimondott szavak nem szállnak el, hanem utolérnek, élő valóságként maradnak, s egyszer csak visszajönnek hozzánk, mint a bumeráng, sőt talán még erősebben ütnek vissza.

 

Talán megborzongnak, ha elmesélem. Nem egyszer történt, amikor a mama nagyon nem akart hinni nekem, azt mondtam neki: „Üssön belém a villám, ha ez hazugság volt! Csak az igazat mondom!”

 

Ilyeneket mondtam a múltban, aztán már nem is gondoltam rá. Nézzenek ide, Isten könyörületessége miatt állok önök előtt, mert végül valóban belémcsapott a villám, gyakorlatilag átment rajtam, két részre vágott, és teljesen elégetett!

 

Aztán megmutatták nekem a másvilágon, hogy én, aki katolikusnak tartottam magam, soha nem tartottam be a szavam, szószegő voltam, Urunk és Istenünk szent nevével jogtalanul visszaéltem. Nagy benyomást tett rám, ahogy az Úr ezeket a szörnyű dolgokat eltűrte, és ugyanakkor minden teremtménye imádattal és tisztelettel borult a földre.

 

Láttam a Szent Szűz Máriát, Isten anyját, nagy tisztelettel az Úr lábánál imádkozni. Értem imádkozott és könyörgött, én pedig a nagy bűnös a nagy ingoványlyuknál számot adtam életemről az Úr előtt. Én, aki állítólag jó voltam, jó hírem is volt, amit manipulációval szereztem.

 

Láttam magam, amint az Úr ellen lázadtam, mérges voltam rá, szidtam és még átkoztam is. Ez akkor számomra már nemcsak szégyenletes, hanem elviselhetetlen és fájdalmas is volt. Tudatában voltam múltamnak, és már tisztán láttam.

Amikor az Úr napjának és az ünnepnapoknak a megszentelése következett, szörnyű pillanat volt.

 

Elviselhetetlen fájdalom fogott el. A hang tisztán és szárazon hozta tudomásomra, hogy napi négy órát foglalkoztam a testemmel, a külsőmmel, a szépségemmel. Egyszer sem áldoztam 10 percet sem arra, hogy vonzalmam és hálám bizonyítékául egy imát mondjak Hozzá.

 

Igen, sőt gyakran fordult elő olyan is, hogy ígértem egy rózsafüzért, és azt idegesen ledaráltam. Olyan is előfordult, hogy azt mondtam: Jó lesz ez így. A kedvenc TV sorozatom reklámszünete elég lesz a rózsafüzér elmondásához.

 

A másvilágon megmutatták nekem, milyen hálátlan voltam az Úrhoz. Soha eszembe sem jutott, hogy a Teremtőmnek vagy a Megváltómnak köszönetet mondjak.

 

Azt is a szememre vetették, hogy lustaságból mindig kibúvót kerestem, hogy ne kelljen szentmisére menni. „De mama, ha Ő mindig mindenhol ott van, miért kell nekem Őt a templomban meglátogatni?”

 

Világos: számomra egyszerű és kényelmes volt ilyeneket mondani. És a hang újra megismételte a szemrehányást, hogy az Úristent napi 24 órát hagytam várni, és egy gondolatot sem szenteltem Neki. Nem imádkoztam Hozzá, egyszer sem látogattam meg vasárnap a templomban, legalább az Úr napján, hogy kifejezzem köszönetemet és megmutassam szeretetemet. Ez sok lett volna nekem, túl büszke voltam és beképzelt.

 

De a legrosszabb számomra a következő volt. A templomba látogatás olyan, mint a „lélek étterme”. A templom nélkül elsatnyult, pontosabban, éhenhalt a lelkem, mert nem kapott táplálékot. Csak múlandó testem ápolására fordítottam időt, a világ minden idejét. Testem rabszolgája lettem. Közben elfeledkeztem

egy apró, ám fontos részletről.

 

Lelkem is volt, amivel egyszerűen nem törődtem. A lelkem „teljesen árva” volt. Soha nem tápláltam Isten szavával. Volt a repertoáromban egy laza mondás, amely úgy hangzott, hogy aki rendszeresen olvassa a Bibliát, az előbb vagy utóbb megőrül.

 

A szentségeket nem kedveltem. Hogy tudnám én ennek az „öreg, elmeszesedett fickónak” (a plébánosnak), aki minden bizonnyal rosszabb és bűnösebb, mint én, bevallani a bűneimet?! Ez kapóra jött nekem, hogy ne menjek gyónni.

 

A nagy Hazug, ez a zűrzavart keltő, az Ördög, távoltartott engem a szentgyónástól és a szentségektől. Sikerült neki gyógyulásomat és lelkem megtisztulását megakadályoznia. Ez úgy volt, hogy minden alkalommal, ha bűnt követtem el, lelkem fehér ruhájára egy pecsét került, a sötétség birodalmának fekete foltja.

 

Bűneim nem voltak következmények nélkül, nem voltak ingyen, lelkem egészsége sínylette meg. Elsőáldozásom után soha nem végeztem jó szentgyónást. Azután már soha nem mentem gyónni. Nem ritkán találkoztam olyan, a korral haladó pappal, aki a fülbegyóntatás-felfogásomnak igazat adott, aki ezt a szentséget korunkban már nem tartotta megfelelőnek. Így fordult aztán elő, hogy amikor szentáldozáshoz járultam, Jézus Krisztust a Legszentebb Oltáriszentségben méltatlanul fogadtam.

 

Odáig mentem az istenkáromlással, hogy büszkén és mindenttudóan híreszteltem: „Mi az, hogy a Legszentebb? Hogy van az, hogy a mindenható Isten egy darab kenyérben, az ostyában jelen van? Tegyenek a papok az ostyába inkább egy kis karamellcukorkát, hogy jobbízű legyen, és ne legyen olyan ízetlen.”

 

Ettől kezdve az életem kiszámíthatatlanná vált, kiléptem a teremtés rendjéből, s ilyen istenkáromlásokat hangoztattam. Elértem a legmélyebb pontot, az Istennel, a Teremtővel való kapcsolat teljes leépülését.

 

Soha többé nem engedtem lelkemhez semmi építőt vagy táplálót. Nagy felelőssége van minden apának és anyának, ha nem kereszteltetik meg a gyermeküket. A keresztelés szentsége az „anyatej a léleknek”. Gyakran mondják manapság: „A gyerek maga döntse el, ha egyszer felnő, hogy megkeresztelkedik-e vagy sem.”

 

A bébi, aki nincs megkeresztelve, olyan, mintha nem kapna enni. Talán mondhatjuk azt: „Később majd eldönti, akar-e enni vagy inni!”? A mi felelősségünk az Úristen előtt, hogy a gyerek lelkének táplálékot adjunk. S szentségek nélkül a mi lelkünk is táplálék nélkül marad. Szentségek nélkül éhen hal a lelkünk.

És hogy az eddigiekre feltegyem a koronát, naphosszat mást se csináltam, mint a papokat kritizáltam és rosszakat mondtam róluk.

 

Át kellett volna élnetek, milyen volt ez a pont a Túlvilág-vizsgán! Ezt a bűnt az Úr nagyon súlyosnak találta. Családunkban mindig szokás volt, hogy kígyót-békát mondunk a papokra. Amióta emlékezni tudok, egész kiskorom óta, a papokról otthon csak rosszat hallottam. A papától kezdve egyszerűen mindenki azt mondta rájuk, hogy nőcsábászok, a szoknyák után futnak, és gazdagabbak, több pénzük van, mint az egyszerű embereknek. Kiskorunktól fogva ismételtük ezeket a rágalmakat.

Erre az Úr szomorú, de szigorú hangon azt mondta nekem: „Mit hittél, ki vagy te, hogy az Úristen helyébe képzelted magad, és ítéletet mondtál a felszenteltjeimről? És még rágalmaztad, szidtad is őket?” Folytatta: „Hús-vér emberek. És hogy mennyire szentéletű egy pap, mindenekelőtt a hívők közösségétől, az egyházközösség embereitől függ. A közösségnek segítenie kell őt imáival; megbecsüléssel, tisztelettel kell viszonyulniuk hozzá és támogatásukról kell biztosítaniuk.

 

Ha egy pap bűnt követ el, akkor ne csak nála keressétek az okokat és ne csak őt okoljátok, hanem keressétek a hibát a közösségben, amely megtagadta tőle a tiszteletet, a megbecsülést, a támogatást, és alig, vagy nem eleget imádkozott érte.”

 

Aztán az Úr megmutatta nekem, hogy amikor egy papot kritizáltam, démonok rohantak rám, és hozzám simultak. Láttam ezenkívül, milyen bajt csináltam, amikor Isten egy felkentjét homoszexuálisnak neveztem, és ez az újdonság futótűzként terjedt el a hívők közösségében. Elképzelhetitek, mennyit ártottam ezzel.

Tudják, testvéreim az Úrban, ha a pap vét, Isten előtt az egész közösség felelős. Isten előtt a pap szent életéért a közösség felelős.

Az ördög gyűlöli a katolikusokat, de a papokat még jobban!

Győlöli az egyházunkat, mert amíg vannak papok, addig lesz Átváltoztatás.

Tudnunk kell, hogy a pap keze Istent érinti, teljes hatalmat kapott arra, hogy lehívja Istent az égből, szavára megtörténik az átváltozás egy darab normál kenyérben. A kenyér és a bor az Úr testévé és vérévé lesz. A pap az Úr felkentje, akit a Mennyei Atya elfogad.

 

Tudják, ha a pap felemeli az ostyát, érezhető az Úr jelenléte, és mindenki térdre esik, még a démonok is!

 

Én meg, amikor szentmisére mentem, még a jelét sem mutattam az alázatnak, egyáltalán nem figyeltem, rágógumit rágtam, néha elaludtam, körülnéztem, mindenfélére gondoltam, banális hétköznapi dolgaimra, csak éppen nem a Szent Oltáriszentség nagyszerű csodájára, amely égen és földön mindenkit és mindent megérint.

 

Aztán még panaszkodni sem restelltem, gőgösen, ha Isten nem hallgatta meg, ha valamit kértem Tőle.

 

Nagy benyomást tett rám, amikor láttam, hogy minden teremtmény imádkozva leborul, ha arra megy az Úr. Láttam a Szent Szüzet alázattal imádkozva az Úr előtt, homlokát az Úr lábára téve, értem vitt oda minden imát, amit az égbe küldtek.

 

És én, bűnös érzéketlenségemmel, hideg és kemény szívemmel, aki minden jó ellen immunis voltam, úgy kezeltem az Urat: "te ott és én itt". Majd megállapítottam, hogy jó és szent vagyok. Pedig egy romhalmaz voltam, az voltam én, semmi más, egy vallásos légvár, homokra és ingoványra építve! Elutasítottam és gyaláztam az Urat, aki életem során mindig szeretettel és aggodalommal volt irántam! Képzeljenek el egy ilyen bűnöst! Még a démonoknak is alázattal kell a földre borulni, ha jön az Úr.

A pap megszentelt kezét hogy gyűlöli a démon! Szakadatlanul és fokozottan támadja ezt az égtől teljhatalommal felruházott kezet.

 

Azért utál az ördög minket, katolikusokat olyan nagyon, mert van Oltáriszentségünk, mert az Oltáriszentség nyitott kapu az ég felé, s ez az egyetlen kapu.

 

„Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete lesz!” Az Oltáriszentség nélkül, azaz az Úr szent testének és drága vérének vétele nélkül, senki nem juthat be a Mennyországba.

Az Úr odamegy minden haldoklóhoz, mindegy, milyen hitű vagy hitetlen, minden emberhez odamegy az Úr az utolsó órában, felfedi magát, és szeretettel és irgalommal azt mondja: „ÉN vagyok A TE URAD!”

 

Ha az ember elfogadja az Urat, és bűnei megbocsájtását kéri, példátlan dolog történik, amit nagyon nehéz megmagyarázni: az Úr a lelket magával viszi egy helyre, ahol szentmise folyik, és ez az ember fogadja az Oltáriszentséget, az útravalót. Ez misztikus szentáldozás.

 

Csak az, aki magához vette az Úr testét és vérét, juthat a mennybe. Ez titkos kegyelem, amit az Isten egyházunknak adott, és olyan sok ember van, aki csak szidja az egyházat… Csak a katolikus egyházban kapjuk meg az üdvösséget.

 

Ez a haldokló megkaphatja az üdvösséget, ugyan a tisztítótűzbe kerül, de megmenekül a kárhozattól. A tisztítótűzben az Eucharisztia kegyelméből jut tovább. Ezért gyűlöli úgy a papokat az ördög. Amíg vannak papok, lesz, aki a kenyeret és bort átváltoztatja.

 

Ezért kötelességünk imádkozni a papokért, akik ellen a démon szakadatlanul küzd.

 

Az Úr mindezt megmutatta nekem. Csak a papok segítségével tudjuk pl. a kegyelemben gazdag bűnbánat szentségét elvégezni. Csak a papok közreműködésével nyerhetünk bűneinkért bocsánatot!

 

 

 

Tudják, mi a gyóntatószék? Ez egy tisztító medence, a lélek fürdője. Nem vízzel és szappannal fürdés, hanem Krisztus vérével. Ha az ember lelke a bűnöktől piszkossá és feketévé válik, a szentgyónásban Krisztus vérében tisztára moshatja. Ezzel elszakadnak a láncok, amivel a Sátánhoz kötötte magát. Ezért logikus, hogy a Sátán a papokat gyűlöli a legjobban, és őket kísérti a legjobban.

 

Még az a pap is, aki maga is bűnös, jogosult feloldozni és a szentségeket kiszolgáltatni. Az Úr megmutatta nekem, hogyan történik ez.

 

Ez szívének sebében történik. Vannak olyan dolgok, amelyek túljutnak az emberi értelmen, de szellemi valóságok. Az Úr sebein keresztül a lélek isteni dimenziókba emelkedik, felemelkedik az isteni irgalmassághoz, az isteni irgalmasság kapujába; felemelkedik, és az örök főpásztor szívében, ahol a vérző kereszt áll, a kereszt szent vére tisztára mossa.

 

Láttam, amint a bűnbánatban megtisztult a lelkem. Minden bűntől, amit őszintén bevallottam és megbántam, feloldozta az Úr a köteléket, ami a Sátánhoz kötött.

 

Milyen kár, hogy a bűnbánat szentségétől távol maradtam! Ez a szentség csak papokkal létezhet. És a többi szentséget is a papok szolgáltatják ki. Ezért kötelességünk imádkozni a papokért, hogy Isten óvja őket, világosítsa fel, és vezesse őket.

 

Érthető, hogy az ördög gyűlöli az egyházat és a papokat, mert egy szentéletű papnak hatalma van arra, hogy sok lelket elszakítson a Sátántól.

Eljutottunk a negyedik parancsolathoz: Apádat és anyádat tiszteljed! Az Úr lepergette előttem azokat a mozzanatokat, amikor életemben hálátlan voltam szüleimmel. Gyakran és iszonyatosan szidtam és átkoztam őket.

 

Szemükre hánytam, hogy nem tudták azt nyújtani, amit a barátnőim megkaptak. Láttam, hogy olyan lány voltam, aki egyszerűen semmit nem tudott értékelni, és minden, amit szüleim áldozatok árán és fáradsággal nyújtottak, értéktelen volt számomra. Sőt odáig fokoztam gyűlöletemet, hogy azt állítottam, hogy ez az asszony nem is az anyám, mert hozzám képest primitív és kevés ahhoz, hogy az anyám lehessen.

 

Szörnyű volt számomra, hogyan lettem megítélve. Az ítélet az volt, hogy istentelen nő vagyok, és mint istentelen nő mindent szétromboltam és negatívan befolyásoltam, aminek a közelébe kerültem. A legrosszabb az volt, hogy ugyanakkor azt képzeltem, hogy rendkívüli, jó és szent vagyok.

 

Az Úristen felvilágosított arról, miért tudtam beképzelni magamnak, hogy a negyedik parancsolatnál nincs félnivalóm. Azért voltam ebben biztos, mert szüleim életének utolsó éveiben, amikor betegek voltak, az orvosokat és a gyógyszereket én finanszíroztam. Emiatt gondoltam azt, hogy a negyedik parancsot betartottam. Ez beleillett az életfilozófiámba, ahogy én a pénzt és az érméket értékeltem. Így volt ez a szüleimmel is. Pénzzel engedelmessé tettem őket céljaim és érdekeim miatt manipuláltam őket.

 

Gazdagságom az egyszerű kapcsolatból egyfajta istennővé emelt engem előttük, amit ők maguk is pénzemtől elvakítva helyesnek és tiszteletreméltónak találtak. Én „egyetlen és minden” voltam. És ezek a mammon alkotta szituációk azt is lehetővé tették nekem, hogy szemtelen önkénnyel „megtapossam” őket. Nem tudjátok elképzelni, hogy korábbi viselkedésem - amit Isten irgalmából felismertem -, mennyire fájt most, egészen csontomig hatolt a fájdalom.

 

Látnom kellett, hogy apám szomorúsággal telve sírt, zokogott miattam és a magatartásom miatt, mert gyengéi ellenére jó apa volt. Arra tanított, hogy dolgos, igyekvő legyek, és tisztességes életet éljek. Mert csak az juthat előre és viheti valamire, aki jól végzi munkáját, és aki hivatásának él. De sajnos minden fáradozása ellenére, hogy engem jól neveljen, egy kis részről, de valami fontos kis részről, hogy lelkem is volt, megfeledkezett, ami így aztán éhen halt; és még egy fontos missziója lett volna lánya számára, hogy példakép legyen az örömhír és a hit megélésében.

 

Ebben a tekintetben apa teljesen csődöt mondott, s nem vette észre, hogy e nélkül hibák sorozatát követtem el, és végül belesüllyedtem a mocsárba. Fájt nekem, amikor láttam, milyen nőcsábász volt, jól érezte magát és boldog volt, amikor azzal henceghetett anyámnak és más embereknek is, hogy ő milyen macsó, mennyi nőt tud kielégíteni.

 

Ezen kívül sokat ivott és dohányzott. Ezekre a szenvedélyekre és rossz szokásokra még büszke is volt, azt képzelte, hogy ezek a helytelen nézetek nem szenvedélyek, hanem ellenkezőleg: erények, amelyek őt rendkívüli emberré teszik.

 

Már fiatalon láttam, amint anyám könnyek közt ült otthon, mert a papa megint más nőkkel és kalandokkal kezdett dicsekedni. Minél többször láttam, annál nagyobbra nőtt bennem a düh, a méreg és a kibékíthetetlenség. Láttam előbbi életem folyását, és megértettem, hogy ezek a felfokozott érzések és ellenségesség a lelkemet lassan spirituális halálba űzték, megölték. Nagy méreg fogott el, amikor látnom kellett, hogy a papa a mamát a világ szeme előtt a legdurvábban alázta meg.

 

Úgy kezdtem ez ellen védekezni, hogy zúgolódtam, győzködtem a mamát, és megpróbáltam befolyásolni. Ilyeneket mondtam neki: „Sose leszek olyan, mint te. Nem fogok ilyet eltűrni a férjemtől. A társadalomban nem értékelik a nőket, megalázzák, mert olyan nők vannak, mint te, akik akaratlanul alávetik magukat a macsók kénye-kedvének, akiknek nincs méltóságuk és büszkeségük, csak megtört személyiségük van. A nők azok, akik a beképzelt férfiaknak megengedik, hogy átgyalogoljanak rajtuk és semmibe vegyék őket.”

 

A papának azt mondtam, amikor már idősebb voltam: „Soha, hidd el és írd föl magadnak, hogy soha nem fogom megengedni férfinépnek, hogy úgy kezeljenek, és úgy megalázzanak, mint te a mamával teszed. Ha megtörténne, hogy egy férfi hűtlen lesz hozzám és becsap, megbosszulom és földbe taposom. Velem nem teszik meg, kedves papa!”

 

Erre apa alaposan elpáholt és ordított: „Mit merészelsz? Mit gondolsz, ki vagy, hogy így beszélsz velem?” El se tudjátok képzelni, milyen durva volt apám. Nem tudtam tartani a szám: „Ha megversz, vagy ha megölsz is, esküszöm, akkor is kikérem magamnak. Ha úgy alakul, hogy férjhez megyek, és megtudom, hogy a férjem hűtlen lesz, nagyon csúnyán megbosszulom, hogy a férfinép végre felfogja, mire képes egy nő, ha egy férfi felmosórongynak nézi, megalázza és beletapos.”

 

Rágott az ellenszenv, a méreg, betöltötte a gondolataimat, az agyamat. Így megmérgeztem az lelkemet, a jellememet. Amikor már önálló felnőtt voltam, és már elég pénzem volt, újra befolyásolni próbáltam anyámat és azt mondtam: „Tudod mit, mama? Válj el a papától, válj el tőle!”

 

Így viselkedtem, pedig tiszteltem és szerettem apámat. Ennek ellenére újra és újra beszéltem anyámmal, azt mondtam neki: „Nem lehet, hogy egy olyan embert, mint amilyen apa, elviselsz! Legyen tartásod, és légy tudatos asszony! Szerezd vissza a tiszteletet, és mutasd meg neki, hogy te értékes, valamirevaló nő vagy, és nem rongy, amivel kipucolhatja a cipőjét.”

 

Ilyen és ehhez hasonló frázisokat ismételgettem újra és újra anyámnak. El tudják képzelni? Azon voltam, hogy elválasszam őket egymástól, hogy felbontsák a házasságukat. De a mama legtöbbször azt mondta: „Nem, kedves lányom, nem fogok elválni. Nehogy azt hidd, hogy apád viselkedése számomra nagyon megalázó és fájdalmas. Nagyon szenvedek tőle, el tudod képzelni. De meghozom ezt az áldozatot, és kitartok, mert ti itt vagytok - az én hét gyerekem. Ti heten vagytok, én csak egyedül. Jobb, ha csak egy szenved, és nem hétnek kell elviselni a szenvedést. Végülis apád jó apa, nem venném a szívemre, hogy egyszerűen elmeneküljek, és ti apa nélkül nevelkedjetek fel. És szerinted, ha én elválok tőle, ki fog imádkozni azért, hogy megtérjen, és a lelke megmeneküljön? A fájdalmat és megalázást, amit a papa okoz, egyesítem Urunk Jézus Krisztus kimondhatatlan fájdalmával a kereszten. Minden nap mondom az Úristennek: Semmi az a fájdalom, amit el kell viselnem ahhoz képest, amit te szenvedtél értünk a kereszten. Ezzel szenvedésem értékes. Kérlek, engedd meg, hogy a te fájdalmaddal összekössem, és egyesítsem az enyémet, ezáltal az én kis fájdalmam megkapja az erőt, hogy kegyelmet kapjak, hogy a férjem és a gyerekeim megtérjenek és megmeneküljenek az örök kárhozattól.”

 

 

 

Számomra ez érthetetlen volt. Akkor ennyi butaságot hallván csak ráztam a fejem. Ez magas volt nekem. Ezek olyan gondolatok voltak, amelyek számomra idegenek, és az én életmódomnak és gondolkozásomnak teljesen ellentmondtak, ezért nem is tudtam megérteni anyám kijelentéseit.

 

És hogy tudják. Nemcsak, hogy nem értettem meg édesanyámat, még fel is bosszantott, és ettől még jobban gyűlt bennem a harag, ami odáig vezetett, hogy lassan egész életem megváltozott, és lázadó lettem. Ez a lázadás először abban mutatkozott meg, hogy bekapcsolódtam a női jogok, a női emancipáció-mozgalomba, de nem, mint egyszerű harcos, hanem a legelső fronton harcoltam Kolumbiában.

 

Elkezdtem az abortusz mellé állni: hogy a nőnek joga van saját testével rendelkezni, joga van szingliként vagy szabad párkapcsolatban élni, úgynevezett életszakasz-partner; és a válást, mint a házasság problémáinak megoldását propagáltam.

 

Különösen kiálltam a „Talion- törvény” mellett. (Szemet szemért stb.) Ez azt jelenti: a nőknek mindig azt a tanácsot adtam, ugyanazt ugyanazzal viszonozni, a férfit, ha hűtlen volt, szintén egy félrelépéssel, lehetőleg a legjobb barátjával megbosszulni. Bár én testileg soha nem csaltam meg a férjem, de rossz tanácsaimmal sok ember életében okoztam nagy károkat.

Amikor az „Életem Könyvében” az Isten 5. parancsolatához értünk („Ne ölj”), gondoltam magamban: Végre, nem tudnak mit felróni nekem, mert én nem gyilkoltam, soha nem öltem meg senkit.

 

Rémületemre az Úristen egészen másképp értékelt. Világosan megmutatta, milyen kegyetlen gyilkos voltam. És a gyilkosságok, amiket elkövettem, az ölési gaztettek azon csoportjába tartoztak, amik az Úr szemében a legaljasabbak, azaz a „meg nem született magzatok” megöléséhez, az abortuszhoz.

 

 

 

 

Egyik nap a barátnőm, Estela azt mondta nekem: „Hallgass ide! Te most 13 éves vagy és nem vették még el a szüzességed?”

Teljesen elképedten néztem rá. Mit akart ezzel mondani? Anyám mindig a szüzesség fontosságáról beszélt. Azt mondta, ez a mennyasszony ajándéka az Úrnak. De a barátnőm nagyképűen és öntelten azt válaszolta: „Anyám elvitt a nőgyógyászhoz, amikor megjött az első menstruációm. Azóta szedem a fogamzásgátló tablettát.”

 

Akkor egyáltalán nem tudtam, mi az. Elmagyarázta nekem, hogy ezek fogamzásgátló tabletták, amivel meg lehet előzni, hogy valaki teherbe essen. Elmesélte, milyen férfiakkal aludt együtt. Fiúk és fiatal emberek egész sora volt. Azt mesélte, hogy ez nagyon jó. Azt mondta nekem: „Úgy látom, neked erről fogalmad sincs.” Elismertem, erre közölte, hogy elvisz egy olyan helyre, ahol tanulhatok valamit.

 

Aggódtam, és féltem, mert mit tudom én, hova akar engem vinni. Egy új világ nyílt meg előttem, egy teljesen ismeretlen világ. Elvittek a városközpontba, egy moziba, hogy megnézzünk együtt egy pornófilmet. El tudják képzelni, hogy megijedtem? Egy 13 éves lány, pornófilmre!

 

Akkor még TV-nk sem volt. El tudnak képzelni egy ilyen filmet? Majdnem meghaltam az ijedtségtől és az undortól. Úgy éreztem magam, mintha a pokolban lennék. El akartam menekülni, de a barátnőim visszatartottak. Nem vágytam másra, csak minél messzebb innen, nagyon megrázott.

 

Azon a napon elmentem anyámmal a szentmisére. Mivel nagyon rosszul éreztem magam, gyónni mentem. Anyám az oltár előtt térdelt, és imádkozott. Gyónásomban elmondtam a szokásos dolgokat, hogy nem csináltam meg a leckémet, csaltam a dolgozatnál, engedetlen voltam - ezek voltak többé-kevésbé a bűneim. Mindig ugyanannál a papnál gyóntam, ő már szinte kívülről tudta, mit mondok.

 

De ma azt is elmondtam, hogy elszöktem otthonról, hogy moziba menjek. A pap meglepődött, és majdnem kiabálva mondta: ”Ki szökött el otthonról? Ki hova ment?” Borzalmasan megijedtem a reakciója miatt, és ijedtem néztem át anyámra, nem hallott-e meg valamit, de ő nyugodtan térdelt és imádkozott.

 

Hála Istennek, gondoltam, nem hallott semmit. Elviselhetetlen lett volna számomra, ha meghallotta volna. Felálltam a gyóntatószékből, és nagyon mérges voltam a papra. Természetesen nem mondtam meg neki, milyen film volt. Ha abból olyan nagy ügyet csinált, amikor bevallottam, hogy moziban voltam, mit rendezett volna, ha mindent tudott volna. Tán még meg is ütött volna.

 

Ettől a perctől kezdve működni kezdett bennem a Sátán, mert többé már nem gyóntam őszintén. Kiválasztottam, mit gyónok meg, és mit nem. Ekkor kezdődtek szentségtörő gyónásaim, és én elmentem áldozni, bár tudtam, hogy nem őszintén gyóntam.

 

Szentségtörést követtem el, amikor az Urat magamhoz vettem. És az Úr megmutatta nekem, hogyan kezdett lefelé süllyedni az életem, a lelki halál folyamata egyre jobban felgyorsult. A zuhanás olyan következményekkel járt, hogy életem végén már nem hittem az ördögben, sőt már semmiben sem. Sőt bűneimet jó tettekként fogtam fel.

 

Megmutatta nekem, hogyan mentem gyerekként Isten kezét fogva, milyen bensőséges kapcsolatban álltam vele, de bűneim egyre jobban elválasztottak irányító kezétől. Az Úr azt mondta nekem, hogy aki az ő testét és vérét érdemtelenül veszi magához, az elátkozza magát. Ettem és ittam az átkot. Láttam az „Élet könyvében”, milyen csalódott volt az ördög, amikor 12 évesen még hittem Istenben, és anyámmal mentem imádkozni. Az ördög dühöngött emiatt.

 

Ahogy bűnös életem elkezdődött, az Úr éreztette velem, hogyan hagyta el a béke szívemet. Nagy lelkiismereti harc kezdődött bennem, és mit mondtak erre a barátnőim? Azt mondták: „Micsoda? Gyónni menni? Bolond vagy, ez már teljesen divatjamúlt. És olyan papnál, aki még sokkal bűnösebb, mint mi!”

 

Egyikük se járt már gyónni, én voltam az egyetlen. Belső harc kezdődött el bennem aközött, amit a barátnőim mondtak, és aközött, amit anyám mondott, s az utóbbi állt közelebb a lelkiismeretemhez. Időnként azonban elbillent a mérleg, és barátnőim győztek. Tehát elhatároztam, hogy nem megyek többé gyónni. Nem akartam annál az öreg, nőgyűlölő papnál gyónni, és főleg nem olyannál, aki gúnyolódott már akkor, amikor bevallottam, hogy moziba mentem.

 

Itt láthatják a Sátán ravaszságát. Eltávolított a szentgyónástól, amikor csak 13 éves voltam. Nagyon alattomos volt. Tudják, hamis elképzeléseket ad. 13 évesen Gloria Polo egy hulla volt, ami a lelkét illeti. De számomra az volt a fontos, és büszke voltam, hogy barátnőimnek ehhez a kis csapatához tartozhatok, ezekhez a finom, okos lányokhoz, akik azt képzelték magukról, hogy többet tudnak, mint a mindnyájunk szüleik együttvéve.

 

13 évesen azt hisszük, hogy már mindent tudunk, és az volt a véleményünk, hogy aki Istenről beszélt, maradi és hülye. Az a modern, ami hasznos és élvezetes. A haszon és az élvezet volt divatban.

 

Még nem mondtam önöknek, hogy akkor, amikor a pokol szájánál álltam, és hirtelen meghallhattam az Úr hangját, minden démon elmenekült. Mind eltűntek, csak egy maradt ott. Ennek megengedte az Úr, hogy ott legyen. Ez az óriás démon szörnyű hangon üvöltötte: „Ő az enyém! Ő az enyém! Ő az enyém! Örökre az enyém!”

 

Ez a démon azért maradhatott, mert annak a démonhordának volt a vezére, akik befészkelték magukat hozzám, és mindent manipuláltak az életemben, hogy bűnözzek. Nagy ravaszul kihasználták gyengéimet. Ez a démon távolított el a szentgyónástól. Ezért engedte az Úr, hogy itt legyen, és ezért ordított az olyan nagyon, mert attól félt, hogy zsákmánya az utolsó pillanatban kicsúszhat a keze közül.

 

Félelmetesen ordított és szidott engem. Maradhatott, mert én halálos bűnnel haltam meg. Mivel 13 éves korom óta nem végeztem jól a szentgyónást, korábban pedig egyszer-másszor érvénytelen volt, tehát ezé a démoné voltam, ezért lehetett jelen a vizsgámon. El tudják képzelni, hogy éreztem magam, mikor minden bűnömet bemutatták, nagyon sok volt. És az a kárörvendő, gúnyos szemrehányás. Alig lehetett elviselni, amikor újra és újra üvöltötte, hogy az övé vagyok. Egyszerűen kimondhatatlanul borzalmas volt.

 

A Gonosz távol tartott a szentgyónás szentségétől, és ezzel elvette a lehetőségét annak, hogy lelkem Jézus által meggyógyuljon és megtisztuljon. Mert ahányszor vétkeztem, egyszer sem volt ingyen. A bűn az ördög tulajdona, és fizetnünk kell érte. Olyanok voltak a bűneim, hogy beleégette az ördög a lelkembe. Az eredetileg oly csodálatos, fénnyel átitatott lelkem, mint amilyennek megfoganásomkor láttam, egyre sötétebb, fekete, fénytelen, merő sötétség lett.

 

Szentáldozásommal mindig szentségtörést követtem el, alig végeztem őszinte szentgyónást, amíg még egyáltalán elmentem.

 

Mindig, mielőtt szentgyónást végzünk, kérni kell a Szentlelket és az őrzőangyalunkat, hogy világosítsanak meg, mutassanak rá lelkünk sötét pontjaira. Az ördög ravaszkodásainak egyike, amit nagy élvezettel tesz, hogy elsötétíti a lelkünket, ezáltal azt hisszük, hogy ez vagy az nem bűn, minden rendben van, nem szükséges meggyónni, különben is a papnak több a bűne, és hogy a gyónás már elavult dolog. Világos, számomra kényelmesebb volt, ha nem kell mennem.

 

Estela barátnőm abortusza

 

Amikor 13 éves voltam, barátnőm, Estela állapotos lett.

 

Amikor ezt elmesélte, megkérdeztem tőle: „Hiszen te szeded a tablettát!” Azt válaszolta: „Igen, de nem használt.” Megkérdeztem tőle: „És most? Mit fogsz tenni? Ki az apa?” Azt mondta nem tudja, hogy ez egy séta alkalmával történt vagy egy buliban, vagy a vőlegényétől van. Azt mondta nekem: „Egyszerűen azt fogom mondani, hogy tőle van.” (A vőlegényétől.)

 

Júniusban barátnőm és a családja elutazott. Már az ötödik hónapban volt. Mikor visszajött, meglepődtem. A terhességnek semmi nyomát se láttam. Nem volt nagy hasa, de úgy nézett ki, mint egy hulla. Sápadt volt, és az extrovertált, életvidám lányból, aki annyira szeretett szórakozni, már semmi sem maradt, egyszerűen: már nem volt ugyanaz.

 

Tudják, közülünk senki nem járt szívesen szentmisére. De a rendi iskolában, ahova jártunk, kötelező volt. Az apácákkal kellett misére mennünk. A pap már valamivel idősebb volt, és kicsit elhúzódott a mise. Örökkévalóságnak tűntek ezek a szentmisék. Játszottunk, viccelődtünk, nevetgéltünk, és a legkevésbé sem figyeltünk arra, ami az oltárnál történt. Egyszer azonban jött egy fiatal pap, aki nagyon jól nézett ki.

 

Úgy gondoltuk, kár az ilyen jóképű fiatalemberért. Azon törtük a fejünket, hogy ezt a fiatal, jóvágású papot ki tudná elcsábítani. Képzeljék el! Micsoda abnormitása ez az ördögnek, hogy ilyen fiatal embereket így meg tud fertőzni. Az iskolában elsőnek a nővérek mentek áldozni. Aztán mi következtünk, bár nem voltunk gyónni. Fogadtunk, kinek sikerülhet ezt a papot elcsábítani.

 

Elhatároztuk, hogy amikor áldozni megyünk, kigomboljuk a blúzunkat, és akinél a keze remegni kezd, amikor az ostyát nyújtja, annak van a legjobb melle, és az keltette fel a pap figyelmét. Milyen ördögi gondolatok, és milyen eltévelyedést sugall a gonosz lélek. De mi naivitásunkban azt hittük, hogy ez csak egy vidám játék. Milyen mélyre süllyedtünk…

 

Tehát Estela visszatért a szabadságról, nem volt már az a játékos, szórakozni vágyó, vidám lány, mint régen. Fátyolosak lettek a szemei. Nem akart nekem arról beszélni, mi történt. De egyszer, amikor náluk voltam, megmutatta az operáció utáni heget. Azt mesélte: „Amikor anyám megtudta, hogy várandós vagyok, úgy megvadult, hogy kézen fogott, bekényszerített az autóba, és elvitt egy nőgyógyászhoz. Mikor megérkeztünk, azt mondta neki: „Terhes. Kérjen, amit akar, de nagyon sürgősen operálja meg a lányomat, szüntesse meg ezt a problémát.”” (Problémát, mint tárgyat.)

 

Miután ezt elmondta a barátnőm, kinyitotta a szekrényt, és egy üveget mutatott, amelyben spirituszoldatban egy embrió feküdt. Ez volt a gyereke.

 

Már egészen kifejlett volt, és ebben az üvegben volt spirituszban konzerválva. Soha nem tudom ezt a látványt elfelejteni. Az anyja ragaszkodott ahhoz, hogy Estela szem előtt tartsa tettének következményeit. Az üveg kupakján voltak a fogamzásgátló tabletták, hogy soha többé ne felejtse el bevenni. Képzeljék csak ezt el!

 

Látják, hogyan betegítik meg a bűnök az embert. És milyen az az anya, aki orvoshoz viszi a gyermekét, hogy testének nem kívánt gyümölcsét elvetesse. Aztán ez az abszurd ötlet ezzel a konzervált embrióval, hogy minden nap lássa, és ne felejtse el bevenni a tablettát. Ahányszor kinyitotta a szekrényt, lássa a gyerekét, és emlékeztesse a tablettákra.

 

Ez valóban beteges, egyszerűen démoni. Ilyeneket tesz az ördög, ha a bűnökkel kinyitják neki az ajtót, és nem tűntetik el a bűnbánat szentségével, amit csak egy római katolikus pap tud kiszolgáltatni. Amikor megkérdeztem a barátnőmtől, hogy érzett e testi és lelki fájdalmat, ironikusan válaszolt: „Ugyan már, miért kellene szomorkodnom? Kisebb baj ezt a kis fájdalmat elviselni, mint egy életen át küszködni ezzel a gyerekkel! Ez a probléma egyszerűen megoldódott.”

 

De ez hazugság volt, mert ő már nem volt olyan, mint régen. Nemsokára súlyos depresszióba esett. LSD-t kezdett szedni. Mivel én voltam a legjobb barátnője, nekem is kínálta, próbáljam ki. De én visszariadtam. Egyet azért szívesen kipróbáltam volna, mert azt mondta, hogy a drog olyan kellemes érzést okoz, úgy érzi magát az ember, mintha lebegne, mintha felhőkön volna - és hasonló dolgokról áradozott.

 

Szívesen kipróbáltam volna, de nem tudtam. Féltem, és azt mondtam neki, hogy érezni lehet a szagát, és ha anyám megérzi, megöl. Olyan jó orra van, kinyír, ha rájön. Tény, hogy ezt a kábítószert azért nem próbáltam ki, mert az őrzőangyalom és anyám megvédtek.

 

Az Úr megmutatta nekem az Élet könyvében, hogy nem azért nem próbáltam ki, mert féltem anyámtól, hanem azért, mert megadta nekem azt a kegyelmet, hogy ne tegyem meg, mert olyan anyám van, aki imádkozott. És a rózsafüzér óvott meg attól, hogy a szakadékba essek. Barátnőim viszont nem voltak megelégedve velem, vitatkoztak, kiabáltak és unalmasnak tartottak, mert én nem tartottam velük. De nem tudtam, egyszerűen nem tudtam. Ez volt a sok kegyelem közül az egyik, amit azért kaptam, mert anyám istenfélő volt és imádkozott. Ennyire fontos az ima.

Szerencsétlenségemre 16 évesen ismertem meg az első vőlegényemet. Akkor megint elkezdtek nyaggatni a barátnőim. Én voltam köztük a fekete bárány, mert még szűz voltam. Most, hogy vőlegényem volt, megint unszolni kezdtek. Megígértem nekik, hogy akkor teszem meg, ha lesz vőlegényem, előbb nem. Most már nem lehetett kifogásom.

 

Azt mondtam Estelanak: „És ha állapotos leszek, mint te?” Azt felelte: „Nem, nem, ez nem fog megtörténni, mert már vannak más módszerek is, mégpedig az óvszer.”

 

Az ő idejében még csak tabletták voltak, de most már nem volt probléma. Azt mondta, ad nekem 5 tablettát, a biztonság kedvéért vegyem be mind az ötöt. Ezen kívül használjunk óvszert, és meg fogom látni, hogy semmi nem történik.

 

Nagyon rosszul éreztem magam, hogy ezt a buta ígéretemet be kellett tartanom, de attól féltem, hogy megromlik a kapcsolatunk. És akkor, amikor megtörtént, észrevettem magamon, hogy anyámnak igaza volt, ha egy lány elveszti az ártatlanságát, magát oltja ki. Éreztem, hogy valami kialudt bennem, mintha elvesztettem volna valamit, ami már soha nem jöhet vissza, ami már többé nem hozható helyre. Barátnőim szenzációs élményről beszéltek, de bennem csak megdöbbenés, megbánás és egy rendkívüli szomorúság maradt.

 

Nem tudom, miért mondják, hogy a szex olyan jó. Nem tudom, miért mondják a fiatalok, hogy úgy szeretik. Én úgy látom, hogy ez így nem jó. Hazámban, Kolumbiában, a TV-reklámokban az óvszer biztonságát dicsérik, és a szexualitást az emberek örömszerzésre és az egoizmus kielégítésére, hatalom gyakorlására és unaloműzésre használják. Szomorú vagyok, ha ilyet látok. Ha ezek az emberek tudnák, hogy a valóságban ezek a felszínes érzések a lelket, az embert csak elkábítják, hogy nehogy eszébe jussanak a parancsolatok!

 

Érdekes, hogy vannak emberek, akik fiatal korukban a 68-as mozgalom követői voltak, érett korukban maguk ismerték el, hogy milyen tévúton jártak, és mennyi kárt okoztak más embereknek, még az utódoknak is.

 

Ami engem illet, a szüzességem elvesztése után nemcsak végtelenül szomorú voltam, hanem féltem hazamenni, mert azt gondoltam, hogy anyám észrevesz valamit. Ez után az élmény után nem tudtam anyám szemébe nézni, mert attól féltem, hogy kiolvassa belőle, mit tettem.

 

Haragudtam a barátnőimre, magamra is haragudtam, hogy olyan hülye voltam, és hagytam magam rábeszélni, hogy olyat tegyek, amit nem akartam, és mindezt a barátnőimtől való félelmemben tettem.

 

Estela tanácsai és minden óvintézkedés ellenére az első nemi érintkezés után állapotos lettem. El tudják képzelni egy 16 éves lány félelmét - állapotos! (Ezután a mondat után elcsuklik a hangja, és sír - aztán Dr. Gloria Polo folytatja)

 

Sok változást vettem észre a testemen. Minden félelem ellenére gyengéd érzéseket is tápláltam a baba iránt, aki bennem volt, aki sarjadt, és egyre erősebb lett.

 

Beszéltem az akkori vőlegényemmel és elmondtam neki mindent. Meglepődött és megijedt. Valahogy azt vártam, hogy azt mondja: „Akkor házasodjunk össze.” Én 16 voltam, ő 17. De azt mondta, emiatt nem ronthatjuk el az életünket, és el kell vetetni a gyereket.

 

És így folytatódott tovább, leverten, gondterhelten, szomorúan, igen, végtelenül szomorúan. Haragudtam Estelára, aki megígérte nekem, hogy nem történhet semmi.

 

Az abortusszal kapcsolatban azt mondta nekem Estela: „Ne aggódj, semmi az egész. Ne felejtsd el, hogy nekem néhányszor már át kellett ezen esnem. Először kicsit szomorú voltam, másodszor már kicsit könnyebb volt, harmadszor pedig már nem éreztem semmit.”

 

Azt mondtam neki: „El sem tudod képzelni, mi történik, ha hazamegyek, és anyám egyszer meglátja a heget. A fájdalom, amit ezzel okozok neki, megöli őt.” De ő megnyugtatott, és azt mondta: „Már nem csinálnak olyan nagy vágást. Amit láttál, az azért volt olyan nagy, mert a baba már nagy volt. Már az ötödik hónapban voltam. A tied még nagyon pici. Anyád észre sem fogja venni.”

 

Ó, testvéreim az Úrban, milyen szomorú dolog ez! Micsoda fájdalom. Úgy láttatja, és úgy elbagatellizálja a Sátán, mintha ez nem lenne fontos, jelentéktelen lenne. Mintha egy abortusz a legtermészetesebb velejárója lenne ennek az istentelen világnak. Ha egy olyan ostoba, érzéketlen ember, mint amilyen én voltam, rosszul érzi magát utána, milyen lehet egy romlatlan fiatalnak!

 

A gonosz azzal hitegeti a fiatalokat, hogy a szex élvezetszerzésre való, és ezért nem kell az embernek lelkiismereti problémát csinálni, és hibásnak érezni magát. Tudják, miért teszi ezt a Sátán? Miért csábítja arra az embereket, hogy ilyesmit tegyenek? Sok más okon kívül azért, mert emberáldozatokra van szüksége, mert minden abortusz a hatalmát növeli a Földön.

 

Senki nem tudja elképzelni, milyen félelmem és bűntudatom volt, mikor a kórházba mentem, messze az otthonomtól, hogy elvégeztessem ezt a magzatelhajtást. Elaltattak, de amikor felébredtem, már nem voltam ugyanaz, mint előtte. Megölték a babát, és én is meghaltam vele együtt. (Megszakítja az előadást, és ismét sírni kezd!)

 

Tudják, az Úr az „Élet könyvében” láttatta velem, amit mi földi szemmel nem láthatunk. Láthattam, mi történik, amikor az orvos az abortuszt végzi. Láttam az orvost, akinél egy olyan fogóféle volt, megfogta a babát, és cafatokra tépte. A baba teljes erejéből kiabált. Minden gyerek fogantatásakor már lelket kap, egy teljesen kész, fejlett lelket. Ez a lélek teljesen egész, érett. A lélek nem nő, mint a test. Az Isten készre teremti.

Amint az ondó és a petesejt egyesültek, egy végtelenül szép fénysugár képződik. Ez a fény olyan, mint egy nap, az Úristen és végtelen szeretetének ragyogásából fakad. Ebben a pillanatban az Isten által alkotott lélek már érett és felnőtt, ez egy képmás, és Istenhez hasonló. Ez a fiatal élet belemerül a Szentlélekbe, mely Isten szívéből ered.

 

A megtermékenyített nő öle megtelik ezzel a fénnyel, az Úr és az általa újonnan alkotott lélek egyesülésének ragyogásával. És ha ők (a gyilkos nő és az abortuszt végző) fogóval megfogják, és szétdarabolják ezt a gyermeket, ó, hogy harcol ez az apró lény az életéért!

 

Láttam, hogy megremegett és megborzongott az Úr, mikor ezek a kicsiny lelket a kezéből kiszakították. Amikor egy ilyen babát megölnek, az olyan keservesen sír, hogy az egész menny megremeg és reng. Az én esetemben, amikor megölettem a babámat, szívtépő kiabálást hallottam, hangosat és erőset.

 

Hallottam, amint Jézus nyögött a kereszten, és láttam fájdalmát e miatt a lélek miatt, és minden olyan lélek miatt, akit elhajtottak, és elvették tőle a jogot az élettől. Jézus pillantása a kereszten tele volt fájdalommal, leírhatatlanul szenvedett. Aki ezt látná, biztos, hogy soha többé nem végeztetne abortuszt. (Megszakítja az előadást, és újra sírni kezd.)

 

Kérdezem önöktől, hány abortuszt végeznek ezen a világon? Egy nap? Egy hónapban? Le tudják mérni bűneink rettentő méreteit? A tömeggyilkosság mértékét, a fájdalmat és szenvedést, amit az Istennek okozunk, neki, aki olyan kegyes hozzánk, és szeret minket, mi pedig, mint szörnyetegek egyre csak bűnözünk.

 

És mindaz a fájdalom, amit saját magunknak is okozunk, és életünk gonoszsága, ami minket is hatalmába kerít.

Minden alkalommal, amikor egy magzat, egy ártatlan gyermek vére kifolyik, tűzáldozatot mutatunk be a Sátánnak, hatalma egyre jobban nő a Földön. Ez a lélek kétségbeesetten segítségért kiabál, de senki nem tudja, vagy nem akarja meghallani! Még egyszer megismétlem önöknek: ez érett, felnőtt lélek, ha nincs is kifejlődött teste, de minden része már megvan. Mint az almamagban, minden benne van, hogy terebélyes fa legyen belőle.

 

A testnek fejlődni és nőni kell, de a lélek már készen van. Ez a kiáltás, ami a fiatal életből kitör, amikor megölik, megrázza az eget. A pokolban győzelmi ordítás tör ki, mint egy futballmeccsen, amikor gólt rúgnak. A pokol olyan, mint egy stadion, óriási belátható területen rengeteg démon, ördög és alördög van, akik diadalittasan ordítanak.

 

A démonok rám öntötték a gyermekem vérét, ami a lelkiismeretemben volt, és azoknak a vérét, akiket arra bíztattam, hogy vétesse el a gyermekét. És az én világos lelkem átláthatatlan sötétséggé vált. Miután elvétettem a gyermekemet, érzéketlen lettem a bűnökre, valóban azt hittem, hogy nincsenek bűneim.

 

De az Úr még többet mutatott nekem, hogy az úgynevezett családtervezés további abortuszokat von maga után. Feltetettem magamnak egy rézspirált, hogy megelőzzem a fogamzást.

 

16 éves korom óta alkalmaztam ezt a fogamzásgátlást. Egészen addig a napig hordtam, míg belém nem vágott a villám. Ha szerettem volna gyereket, eltávolíttattam volna.

 

Minden nőnek szeretném elmondani, hogy a spirál abortuszt okoz. A megtermékenyített pete, nem tud beágyazódni, és elhal. Tudom, hogy sok nő, amikor menstruál, észreveszi, hogy a vérben durva vérrög található, és nagyobb fájdalma van, mint normál körülmények közt, akkor erről van szó. Orvoshoz megy, de az nem tulajdonít ennek jelentőséget, fájdalomcsillapítót ír fel, ha pedig nagyon erős a fájdalom, ad egy injekciót.

 

Tudják, mi ez? Ez egy mikro-abortusz. Igen, a spirál mikro-abortuszt okoz. Miután megtermékenyült a pete, be akar ágyazódni a méhbe, de a spirál miatt nem tud, mint már mondtam önöknek. A megtermékenyített petesejtek már emberek, van már tökéletes lelkük, és nem engedik meg nekik, hogy éljenek. Borzasztó látni, amikor a megtermékenyített petesejtet, az életképes embert ily módon hajtják el. Ezeket a napokat, ezeket az „isteni szikrákat” kioltják, megölik, és ezeknek a magzatoknak a kiáltása megrengeti a mennyet.

 

Számomra az volt a legszörnyűbb, hogy nem mondhattam azt, hogy nem tudtam. Mert egy pap mondta egyszer a prédikációjában, de nem akartam hallani.

 

Mikor misén voltam, általában nem figyeltem, miről beszél a pap. Soha nem figyeltem oda. Ha valaki megkérdezte volna, mi volt az evangélium, nem tudtam volna megmondani. Tudják, a démonok a templomban is ott vannak, és megakadályozzák, hogy meghalljunk valamit, elterelik a figyelmünket, és elaltatnak. Egy misén, amikor csak testben voltam jelen, az őrangyalom egy lökést adott, és kinyitotta a fülemet, hogy halljam, mit mond a pap abban a pillanatban.

 

Pontosan ezt hallottam akkor, azaz, hogy a spirál abortuszt okoz, és az a nő, akinek van ilyen, nem járulhat szentáldozáshoz. Amikor ezt meghallottam, megharagudtam a papra.

 

Mit gondoltak ezek a papok? Miért avatkoztak ilyesmibe, milyen jogon? Világos, azért üresek a templomok, mert az egyház nem halad a korral, nem törődnek a papok a haladással, a tudománnyal. Kinek képzelik magukat ezek a papok? Talán ők etetik a gyerekeket, akik meg fognak születni?

 

Dühösen, szitkozódva mentem ki a templomból. Az isteni vizsgáztatáskor tehát nem mondhattam, hogy nem tudtam. Bár hallottam ezt a felvilágosítást, nem törődtem vele, továbbra is hordtam a spirált egészen a balesetemig.

 

Hány magzatot öltem meg ily módon? Azért voltam olyan lehangolt, mert a méhem az élet forrása helyett temetővé vált, és kivégző hellyé züllött. Képzeljék el, maga az anya öli meg saját gyermekét, az anya, akinek Isten olyan kegyelmet adott, hogy továbbadhassa az életet, hogy minden bajtól óvja és védje a gyermekét, és aztán ez az anya meggyilkolja a saját utódját. A démon stratégiájával arra ösztönzi az egész emberiséget, hogy gyermekét, és ezzel a jövőjét pusztítsa el, csírájában fojtsa meg.

 

Kezdtem megérteni, miért volt bennem egész idő alatt olyan keserűség, miért voltam lehangolt, rosszkedvű, modortalan, mindig minden miatt morgó. Azért, mert anélkül, hogy észrevettem volna, gyilkoló géppé váltam. És ez egyre lejjebb húzott, egész a pokol széléig.

 

A szándékos abortusz a legsúlyosabb bűn, mert egy védtelen gyereket, egy ártatlan lényt az anyaméhben megölni azt jelenti, hogy az élet vezetését a Sátánra átruházzuk, eladjuk neki a lelkünket. A démon bevisz a szakadékba, mert ártatlan vért ontottunk.

 

Egy baba, mint egy bárányka, egy „ártatlan bárány” Jézushoz, az „Isten bárányához” hasonló, aki életét adta értünk. Ez a bűn kapcsolatot, mély kapcsolatot jelent a sötétséggel, mert a saját anyja ölte meg gyermekét. Ez az oka annak, hogy egyre több démon jön fel a mélyből, és benépesítik a Földet, hogy elpusztítsák az egész emberiséget. Mindenki tisztában van azzal, mennyire teret nyert a sátánizmus. Kinyílnak az eddig lepecsételt kapuk, amiket az Isten helyezett el, hogy a gonosz ne árasszon el minket. Ezek a pecsétek egyre jobban széttörnek a gyermekgyilkosságok miatt. A pokol kapujából egyre másra jönnek elő a démonok, olyanok, mint a lárvák, és ez a népség elborítja a Földet, az emberiséget, ráakaszkodik, követi, és mindnyájunkat testünk, az élvezetek rabjává, a bűn rabjává tesz, hajlamossá tesz a rosszra.

 

Magunk is látjuk, mennyire terjed a gonoszság. Mintha mi magunk adtuk volna a démonok kezébe a kulcsot, hogy jöhessenek. És ők egyre csak jönnek, egyre többen, a prostitúció, az eltévelyedett szexualitás, a sátánizmus, az ateizmus, az öngyilkosság, az érzéketlenség és egyéb bajok démonai, amiket naponta látunk.

 

Minden nap rosszabb lesz a Föld. A sok gyerek, akiket naponta ölnek meg, a pokol diadalát jelenti. Az ártatlan vér miatt kiengedték a démonokat, és köztünk garázdálkodnak. Figyeljenek, mi anélkül vétkezünk, hogy tudnánk, és azért nem tudjuk, mert a lelkiismeretünket elhallgattattuk. Az életünk egyre jobban a pokol irányába megy, s tele vagyunk mindenféle problémával, betegségekkel és egyéb bajok érnek, ez a démonok hatása közöttünk, a halál kultúrája.

 

Mi vagyunk azok, és csakis mi, akik az ördög előtt kitártuk a kapukat, hogy nem bánjuk meg, és nem gyónjuk meg bűneinket. Életünkkel szabadságot és engedélyt adunk neki, hogy úgy bánjon vele, ahogy neki tetszik. Ez úgy van, bár az abortuszt végeztetjük el, ami a legsúlyosabb bűn, de ugyanakkor más területen is eltompulunk, elveszítjük a bűntudatunkat, és akkor még olyan szégyentelenek vagyunk, hogy Istent tartjuk hibásnak, ha betegség, fájdalom, vagy egyéb baj ér.

 

De szerető Istenünk végtelen irgalma adja nekünk a bűnbánat szentségét, és lehetőségünk van arra, hogy megbánjuk, és a bűnbánat szentségével megtisztítsuk a lelkünk, és a Sátán bandájától elszakadjunk, befolyását egyszer s mindenkorra megszüntessük. Így tisztára moshatjuk a lelkünket. De én ezt nem tettem meg.

 

De nem csak akkor ölünk, ha elvesszük mások életét, kerülő úton is el lehet követni ezt a bűnt. Hallgassanak csak ide! Figyeljenek! A megszerzett befolyásommal és a pénzemmel odáig jutottam, hogy nemcsak egy, hanem néhány, sőt sok abortuszt finanszíroztam. A pénzemnek voltak köszönhetők ezek az abortuszok, mert mindig azt mondtam: „A nőnek joga van eldönteni, mikor akar állapotos lenni és mikor nem. A hasa csak az övé!”

 

Az „Élet könyvemben” fekete-fehéren ott állt, s nagy fájdalom számomra látni és megérteni, milyen borzalmas bűntetteket követtem el a pénzem segítségével. Kitörölhetetlenül benne volt a könyvben. Egy 14 éves lányt rábeszéltem az abortuszra. A tanára voltam. Akiben benne van a méreg, annak a környezete sem marad egészséges. Ha ilyen ember közelébe kerülnek, negatív befolyással lesz rájuk, kapcsolatba kerülnek a méreggel, és ők is mérgezettek lesznek. Még további három lány, három unokahúgom, és az unokaöcsém menyasszonya ment abortuszra.

 

Szüleik nyugodtan engedték őket hozzám, mert én a sok pénzemmel mindent meg tudtam oldani, és olyan „jószívű” voltam. Én voltam a jó nagynéni, aki mindig mindenkit meghívott, a jó nagynéni, aki mesélt nekik a divatvilág újdonságairól, aki megmutatta nekik, sokszor meg is vette a legújabb divatot. Én voltam az, aki a fiatal teremtéseknek megtanította, hogyan legyenek vonzók, hogyan tehetik testüket szexissé, vonzóvá.

 

Képzeljétek el! A testvérem bizalommal küldte hozzám és bízta rám a gyermekeit. Elrontottam és prostituáltam őket. Igen, ezeket a fiatal teremtéseket, ezeket a fél gyerekeket elrontottam, és bevezettem a prostitúcióba. Ez volt a következő égbekiáltó gaztett, és egy szörnyű bűn. Ez az Úr előtt a legiszonyatosabb vétkek ranglistáján az abortusz után a második helyen áll. Ezeknek a fiatal lányoknak a következőket mondtam: „Kedves lányok, ne legyetek buták! Az, hogy anyukáitok annyit beszélnek a szüzesség, az önmegtartóztatás, a tisztaság értékéről, annak az az oka, hogy ők még a múltban élnek, az ő világuk nem a mai világ. A tegnap foglyai, lekéstek arról, hogy szabad, modern életet éljenek. Ezt el kell néznetek. De ti csatlakozzatok a modern világhoz, élvezzétek a nők által kivívott szabadságot, valósítsátok meg önmagatokat, tehát hallgassátok meg őket, legyetek velük megértőek, mert ők másképpen nem tudnak élni, de saját fiatalságotokat ne tegyétek tönkre. A szüleitek a Bibliáról beszélnek veletek, ami már 2000 éves. Ma már nem aktuális. A papok is elvetik a modernet, nem haladnak a korral. Azt prédikálják, amit a pápa állít, de ez a pápa már nem időszerű, kiment a divatból. Minden modern ember, aki rá hallgat, buta, és hibás abban, ha az életet nem tudja élvezni.”

 

Látják a mérget, amit ezeknek a fiatal, ártatlan lányoknak a szívébe ültettem. Egyszerűen szörnyű! Leraktam az alapját annak, hogy életük a pokol felé vegye útját. Azt is megtanítottam nekik, hogyan élvezhetik a legjobban a szexet. Felhívtam a figyelmet arra, milyen fontos a védekezés. Minden általam ismert lehetőséget elmondtam nekik. A nemi érintkezés minden rizikójáról és a védekezésről is beszéltem. A tökéletes önálló nő vonatkozásában mindenről pontosan informáltam őket.

 

És egyik nap jött ez a lány, az unokaöcsém jegyese – éppen 14 éves volt –a rendelőmbe. (Azt, amit itt önöknek mesélek, személyesen láttam bevezetve az Élet könyvébe) - Szóval jön a rendelőbe, és könnyek közt meséli: „Gloria, még olyan fiatal vagyok, még magam is gyerek vagyok, és mégis állapotos vagyok.” Erre azt válaszoltam: „Te buta! Nem megmondtam nektek, hogyan kell védekezni?!” Még mindig sírva válaszolta: „Igen, de egyszerűen nem jött be.” És láttam az „Élet könyvében”, hogy az Úr ezt a fiatal teremtést azért küldte hozzám, hogy megóvja egy butaságtól. Azt akarta, hogy megóvjam attól, hogy lejjebb csússzon a szakadékba, s hogy lebeszéljem arról, hogy elvetesse gyermekét.

 

Az abortusz olyan nehéz lánc a nyakunkon, ami teljesen lehúz, amit alig lehet vonszolni. Fájdalmat okoz, amely az életben soha nem múlik el. Ez az a mérhetetlen bizonyosság, elkövettem egy gyilkosságot, gyilkos vagyok. És közben az a legrosszabb, hogy nem valaki mást, hanem saját hús-véremet, saját gyermekemet gyilkoltam meg.

 

A legrosszabb ennek a lánynak az esetében az volt, hogy ahelyett, hogy lebeszéltem volna, és meséltem volna az Úristenről, adtam neki egy köteg pénz, hogy elvégeztesse az abortuszt. És hogy megnyugtassam a lelkiismeretem, (nem tudom lelkiismeretnek lehet-e azt nevezni, ami nekem akkor volt,) olyan sok pénzt adtam neki, hogy a legjobb klinikára mehessen, ne legyen komplikáció. És emellett még néhányat, sőt sokat finanszíroztam.

 

Szörnyen érzem magam, ha ma erre gondolok. Minden alkalom, ha kiontják egy magzat vérét, nagy tűzáldozat a Sátánnak, ünnep az ördögöknek. Dörzsölik a kezüket, és táncolnak örömükben.

 

A mi Urunknak, Jézus Krisztusnak ez ugyanúgy fáj, mint a kereszthalálnál, és a fájdalmak alatt összerándul, és minden alkalommal szenved, ha egy meg nem született, ártatlan gyermeket halálra gyötörnek. Az „Élet könyvében” ugyanis láthattam, hogyan keletkezik az élet. Láttam, hogy abban a pillanatban képződik a lélek, amikor az ondósejt a petébe csapódik.

 

Akkor kipattan egy csodálatos szikra, amely fényt sugároz, mely az Atyaisten napfényéből ered. A leendő anya méhét ennek az új léleknek a fénysugarai ragyogják be, ahol a petesejt megtermékenyül. Amikor abortusz van, ez a lélek nagyon sír és nyög a nagy fájdalomtól, még ha nincs is szeme és nem fejlődtek ki a tagjai. A szentek egész közössége, az egész túlvilág észleli ezt a sírást és nyögést, ha egy új, Isten által alkotott lelket megölnek. Az egész égbolt összerándul a kiáltásra, egyik végétől a másikig elhallik hangosan és világosan, mint a visszhang a hegyekben.

 

A pokolban is hangos kiáltás hallatszik, de ott ünnepelnek, örömtáncot járnak. Közvetlen ezután néhány pecsét kinyílik a pokolban. Förtelmes kísértetek jönnek elő, a földre szabadítják őket, hogy megpróbálják az emberiséget újra tévútra vezetni. Ennek az a következménye, hogy az embereket egyre jobban rabszolgájává teszi a Sátán, egyre többen esnek kedvük és élvezeteik rabjává, újabb szenvedélyfüggőség alakul ki, mindenféle rossz, iszonyatos bűntett és gonoszság történik, amiket naponta látunk és hallunk a hírekben, és amiről mindig azt hisszük, hogy rosszabb már nem lehet, és akkor a másnapiak túltesznek az eddigieken, tovább fokozható.

 

Van egyáltalán fogalmunk arról, hány magzatot ölnek meg naponta az egész világon? Már el sem lehet képzelni, milyen nagy számban követik el ezt a bűntettet. Az ártatlan gyermekek vérében gázolunk, és már észre sem vesszük. Számunkra ez már természetes, hozzátartozik a hétköznapjainkhoz. Aki az abortusz ellen beszél, az fanatikus, konzervatív, maradi és kicsit bolondnak is állítják be.

 

Ez az egyik legnagyobb győzelme a pokol fejedelmének, a Sátánnak. Hogy fog menni a világ sora, mert minden egyes meg nem született vérének az az ára, hogy egy új démont engednek a földre. Nemsokára elsötétül a föld a démonoktól, akiket kiengednek. Aztán láttam, amint belemerülök az ártatlan gyerekek vérébe, és megmosakszom benne. A földi mosakodással ellentétben fehér lelkem sötétebb, egyre sötétebb, végül teljesen fekete lett.

 

Az abortuszaim után elvesztettem a bűnök iránti az érzékemet. Számomra már egyáltalán nem létezett bűn. Mindent szabad volt, a viselkedésemmel elégedett voltam, hiszen segítettem az embereknek. Nem voltam tisztában vele, hogy ezeknek az embereket a pokolba vezető úthoz segítettem.

 

Még egy más is napvilágra került, ami nekem fel se tűnt, hogy az ördög bérlistáján voltam. Megmutatták nekem a babákat, akiket magam öltem meg, akiket elhajtottam. És úgy, ahogy most önök, első pillanatban azt se tudtam, hogyan, mikor, hol. Mindjárt megmutatták, akkor világos lett. Már az elején meséltem önöknek, hogy a családtervezésnél védekezési módszernek a spirált választottam. Elborzadva néztem a méhemet, hány petém termékenyült meg, és akart kisbabává válni. Láttam azokat a fényszikrákat, amelyek az új lélek keletkezésénél felvillantak. Hallottam ezeknek a lelkeknek a kiáltását, amint az Úristen kezéből kitépték őket.

Egyszer csak megértettem az okát, miért voltam olyan rosszkedvű, keserű, mogorva. Rossz volt a humorom, nem voltam megszólítható, nem volt önuralmam, és szeszélyes voltam az emberekkel és a családommal. Egész nap frusztrált voltam, semmivel nem voltam elégedett. Gyakran voltam depressziós. Leesett a fátyol a szememről. „Milyen egyszerű és világos - magzatgyilkoló géppé váltam!”

 

Mindez egyre lejjebb süllyesztett a mocsárba. Hogyan képzelhettem, amikor elemeztem az életem, s még büszke is voltam, hogy senkit nem öltem meg. Hogy tudtam én minden embert megvetni csak azért, mert kövérnek láttam, vagy nem tartottam szimpatikusnak? Gyűlölettel beszéltem velük, és egyszerűen visszautasító voltam. Hogy fennhordtam az orrom, pedig közönséges gyilkos voltam!!

 

Azt is megmutatták nekem, hogy az embert nemcsak pisztollyal lehet megölni. Gyakran elég, ha mélyen gyűlölik, ha rosszat kívánnak, vagy tesznek neki, ha az embert az irigység marja. Ezzel is tönkre lehet tenni egy embert. A neve: rágalmazás! A gyilkosság a családban vagy a faluban ilyen dolgokkal kezdődik, amit mi magunk, még ha rosszindulatú is, veszélytelennek ítélünk.

A hatodik parancsolatnál azt mondtam magamban: „Na végre, legalább ennél nem tudnak törvényszegés miatt szemrehányást tenni. Nem tudnak szeretőt mutatni, mert az esküvőm óta intim kapcsolatom csak egy férfival, a férjemmel volt.”

 

Egyszer csak megmutatják nekem, hogy minden alkalommal, amikor látszott a csupasz mellem, és szexi bikiniben mutogattam a testem, idegen férfiakat csábítottam el, amikor bámultak, bűnös gondolataik támadtak, és ezzel bűnre csábítottam őket. Ilyen egyszerű módon időnként házasságtörésbe keveredtem.

 

Azzal a szokásommal is, hogy asszonyoknak többször tanácsoltam, hogy csalják meg a férjüket. „Ne legyetek bolondok, toroljátok meg, meg ne bocsássátok nekik, hanem váljatok el, jobb, ha mielőbb elváltok!” Ezzel a szöveggel, és rossz tanáccsal részt vettem, illetve hibás voltam egy iszonyatos házasságtörésben.

 

Az életem áttekintésekor azt is tisztán felismertem, hogy a testi bűnök undorítóak. Közvetlenül a kárhozatba visznek, szigorúan kerülendők. Ma sok ember természetesnek tartja, hogy állati, és nagyon remek lenne ezt és azt a tapasztalatot egyszer kipróbálni, kipróbálni és megtudni, hogy milyen gyönyört okoz, hogy különleges orgazmushoz vezet-e.

 

Sokan még attól sem riadnak vissza, hogy érvként összehasonlítják állatokkal és azt mondják: „Csináljuk olyan vadul, mint a vadállatok!” A homoszexualitásra is érveket hoznak fel, hogy az természetes, Istentől van, mert bizonyított, hogy az állatvilágban is előfordul. Nem vesszük észre, hogy ezzel az állatokat tekintjük példaképünknek. Ez pedig azt jelenti, hogy elvetjük a lelket. Azt, amit Isten képmásaként adott, azaz az általa minden emberben megalkotott halhatatlan lelket, a kutyák elé dobjuk.

 

Sajnos életemben kiszakítottam magam Isten kezéből. Szomorúan kellett megállapítanom, hogy nemcsak tettekkel lehet bűnöket elkövetni, hanem a legtitkosabb gondolatokban is, és lelkemben súlyos bűnt követhetek el. (Ez jelenti az, hogy: „gondolattal, szóval, cselekedettel”.)

 

Nagyon fájdalmas volt nekem az is, hogy be kellett látnom, hogy az elkövetett bűnöknek következményei vannak, és ezek sokáig hatnak még. A házasságtörés bűne, pontosabban apám házasságtörése gyermekeinek is nagy károkat okozott, és lelküket megfojtotta. Ezért vetettem meg minden férfit, és fiútestvéreim is igazi másolatai, valódi kópiái lettek apámnak. Mindenütt azzal hencegtek, hogy ők igazi macsók, szoknyavadászok, iszákosak. Sok mindent képzeltek még magukról. Büszkén világgá kürtölték. Nem számoltak azzal, hogy gyerekeiknek milyen kárt okoznak.

 

Ezért láttam a másvilágon, hogy apám olyan keservesen sír. Ott tudta meg és látta, hogy a bűnét fiaira és lányaira is átörökítette. Megértette, milyen kárt okozott ezzel az isteni rendben és az Úristen teremtésében.

A hetedik parancsolatnál megint biztos voltam a dolgomban. Jó helyre soroltam magam, s nem lehet nekem semmit felróni. De az Úristen drasztikusan rámutatott, hogy otthon a gazdagon összevásárolt élelmiszerek romlani, penészedni kezdtek, mert többet kívánt a szemünk, mint amennyit meg tudtunk enni, tehát amikor nálunk megromlott az élelmiszer, máshol a világon emberek éheztek.

 

Amikor ezt megmutatta, azt fűzte hozzá: „Éhes voltam, és nézz ide, mit csináltál azzal, amit adtam neked. Nem értékelted eléggé, és hagytad megromlani. Fáztam, és nézz ide, te pedig a divat és az öltözködés rabszolgája lettél. Mennyit áldoztál az injekciókra, hogy karcsú legyél. A tested rabszolgája is lettél. Röviden szólva, testedből istent csináltál és bálványoztad.”

 

És Urunk bemutatta nekem, hogy én is hibás vagyok abban, hogy országunkban olyan nagy a szegénység, ennél a parancsolatnál is hibás voltam. Aztán arra is felhívta a figyelmemet, hogy mindig, amikor valakiről rosszat mondtam, elloptam a tiszteletet tőle. Ezt pedig újra visszaállítani, visszaadni, szinte lehetetlen.

Sokkal egyszerűbb lett volna, ha pénzt loptam volna, mert azt vissza lehetett volna adni, hogy jóvátegyem a vétséget. De ilyet visszaadni, lehetetlenség. Egy ember „jó hírnevének” elrablása sokkal súlyosabb, mint egy tárgy vagy pénz ellopása.

 

Gyermekeimet is megloptam azzal, hogy meggátoltam, hogy jó háziasszony és jó anyjuk legyek, egy gyengéd anya, aki gondoskodik a gyerekeiről, aki mindig ott van, aki nekik gyakorlatilag az önzetlen, odaadó szeretet példaképe. Nem jó anya az, aki az utcán csavarog, a gyerekeit pedig egyedül hagyja otthon a TV, mint pótpapa és a számítógép, mint pótmama, a sok videó játék, mint póttestvér oltalmában.

 

Hogy megnyugtassam a lelkiismeretemet, drága, márkás holmikat vásároltam nekik, hogy az iskolában és a barátok között jó benyomást tegyenek, és irigykedjenek rájuk. Még jobban megijedtem, amikor láttam, hogy anyám szemrehányást tett magának, és megkérdezte, vajon ő jó anya volt-e? Pedig anyám nagyon jámbor és jó asszony, háziasszony és anya volt, aki mindig intett minket, szeretett minket, és mutatta, milyen nagyon gondoskodik rólunk és javunkat akarta.

 

A maga módján apám is mutatta, hogy szeret minket, és mi vagyunk a legfontosabbak az életében. Amikor gondolataimba merültem, azt mondtam magamban: „Mi történne velem, ha a gyerekeimnek semmit sem adtam volna; talán észre sem veszik, ha már nem leszek, valószínű, hogy egyáltalán nem hiányzom nekik!” Borzongás futott végig rajtam, fájdalommal kísérve, ami, mint egy kard, a szívembe fúródott. Szégyelltem magam minden vétkemért.

 

Tudnotok kell, hogy az „Élet könyvében” mindent úgy lehet látni, mint egy filmen. És ott is láttam, amikor a gyerekeim egy alkalommal beszélgettek, és azt mondták egymásnak: „Remélhetőleg tovább tart, míg anya hazajön, valószínűleg dugóba került, mert az én anyám nagyon unalmas, és mindig csak elégedetlenkedik és kritizál.” Milyen lesújtó volt ezt egy 3 éves és egy valamivel idősebb lánytól hallani, ahogy ők a szívtelen anyjukról beszéltek.

 

Ismét tudatára ébredtem, hogy elraboltam tőlük egy igazi anyát. Nem biztosítottam nekik békés otthont. Megakadályoztam, hogy gyermekéveikben példám segítségével megismerjék Istent. Nem tanítottam meg nekik, hogy kell a hozzátartozókat szeretni. Ha nem szeretem embertársaimat, az Úristent se szerethetem. Ha nincs bennem együttérzés és könyörület, s ezt a praxisomban nem valósítom meg, akkor nem lehetek Istennel sem, senkihez nem tudom Istent közelebb vinni, vagy a hitet továbbadni. Mert Isten a szeretet…

Szeretnék önöknek röviden erről a témáról mesélni valamit.

 

Ne tégy hamis tanúságot felebarátod ellen, és ne hazudj. Márpedig én szakértővé tettem magamat ebben. Mindnyájan hallották?!? Mivel az ördög apjává tett. Mindnyájunknak van egy apja, ez pedig vagy az Úristen, vagy a Sátán, aki vitatja az apaságot.

 

Ha Isten a szeretet, és én tele vagyok gyűlölettel, akkor ki az apa? Nem nehéz megválaszolni, és könnyen érthető. Ha Isten a megbékélést és megbocsájtást hirdeti, ha ő arra szólít, hogy az ellenségeimet is és azokat is, akik nekem ártanak, szeressem, de nekem a fejemben csak gyűlölet van, akkor nekem az a mottóm, hogy „fogat fogért”. Akkor valóban ez volt az én világom és az elképzelésem.

 

Ki volt akkor az én apám? Még hozzátenném: Ő az Úristenünk maga az igazság, és a Sátán a hazugság hercege. Ki volt akkor az én apám? Önök már látják. Forgathatom, ahogy akarom, az eredmény mindig ugyanaz: Én választottam az életemben az ördögöt apámmá.

 

És azt én mondom nektek. A hazugságnak nincsenek kategóriái. Nincs sem rózsaszín, sem sötét sárga vagy fűzöld hazugság. Minden hazugság hazugság. És ugyanúgy nincs, ahogy az előbb a színekkel említettem, szükség-hazugság vagy szívesség-hazugság, vagy kegyes hazugság, vagy részvét-hazugság, és sok más, amiket a ravasz ember démoni sugallatra kitalált, hogy mellébeszéljen. Minden hazugság hazugság. Az ördög pedig minden hazugság apja, kezdetektől fogva a hazug.

 

A hazugságok, melyek ajkamat elhagyták, nagyon szörnyűek, egyszerűen borzalmasak voltak. Láthattam, hogy ezzel a lehető legmagasabbat dobtam.

 

A hazugság bármilyen, az hazugság marad. A legrosszabb az, amikor az ember a hazugságokat úgy forgatja, hogy a végén saját hazugságait igazságnak tartja. A legnagyobb hazugság, amikor valaki magát szentnek tartja. Azt mondja: nem loptam. Senkit nem öltem meg. Nincs Isten. Ha pedig mégis van Isten, akkor a mennybe jutok, mert én olyan jámbor és jó vagyok. Hová kerülnék én különben az áljóságomban? Ezek az úgynevezett élethazugságok.

 

Minden alkalommal, amikor beszélgetés közben, amit a világnak szántam, ha másokat kigúnyoltam, vagy ha könnyelműen valakinek gonosz gúnynevet találtam ki, ezt mindenkinek elmondtam, és minden alkalommal még gyűlölködő módon valakit nevetségessé is tettem.

Hány embert sértettem meg, betegítettem meg, tettem nevetségessé, és rágalmaztam meg. És mindezt embertársaimmal tettem. El sem tudják képzelni, hogy egy gúnynév hogy megsebezhet egy embert. Kisebbségi érzése lehet tőle, ami egész életén keresztül végigkíséri, és visszatérően fájdalmat okoz.

 

Egyik barátnőmet például, aki kicsit molett volt, egyszerűen csak a „Kövérnek” vagy „Zsíros Golyónak” neveztem. Soha többé nem tudott megszabadulni ettől a névtől, és örökké Zsíros Golyó maradt. Nagyon megviselte őt. Ez a csalódás csalódásevővé tette, ami természetesen megint a teste körfogatára ment. Ezért gyakran nem vitték magukkal, vagy nem hívták meg.

 

Amint látják, a szavak megfelelő tetteket is maguk után vonzanak - végül kellemetlenségek egész sorozata következik be. Mindezek könnyelműen világra kürtölt szavaknak a mérges gyümölcsei.

A 10 parancsolat alapján tett vizsgám eredménye azt mutatta, minden bajom, bűnöm és gonoszságom a kapzsiságra vezethető vissza. Ez az őrült kívánság, ez a vágy, hogy mindenem legyen, minden fölött rendelkezzek. Birtokolnom kell, a lennem kell helyett.

 

Mindig azt gondoltam, hogy akkor leszek boldog, ha a világ összes pénze az enyém lesz, s ez a vágy, hogy pénzem legyen, megszállottsággá vált. Az Úristenem volt a pénz. Legnagyobb vágyam az volt, hogy mindig sok pénzem legyen. Mivel fiatalabb koromban soha nem volt pénzem, azt akartam, hogy a gyerekeim bőségben éljenek. Azzal a téves elképzeléssel rendelkeztem, hogy akkor boldog az ember, ha javai, értékes dolgai vannak.

 

Kár volt, s ez számomra a tragédia. Amikor valóban sok pénzem volt, s majdnem mindenre futotta, akkor éltem át életem legrosszabb és legszerencsétlenebb szakaszát. Olyan mélypontra jutottam, hogy majdnem öngyilkos lettem. Ennyi pénzzel és gazdagsággal, és mégis egyedül, belsőleg üresen, magányosan és elhagyatottan.

 

Átéltem, mit jelent az, hogy SZERETETET, BARÁTSÁGOT, ROKONSZENVET nem lehet pénzért megvenni. A világ minden pénzéért sem lehet szeretetet venni, legfeljebb képmutatást, hamisságot, hízelgést és megjátszott szolgalelkűséget. Tehát nagyon csalódott voltam, keserű életem magam választott zsákutcájában. A frusztráció csúcsát elértem, és ott jeges szél fújt, és csak az a kérdés jutott eszembe, egyáltalán miért emelkedtél ilyen magasra.

 

A kapzsiság, mint minden más sóvárgás, tehát a pénz és a gazdagság utáni vágy irigység azokkal szemben, akiknek már van: a „nekem is kell”-felfogás belém karolt és tévútra vitt. Ez a kapzsiság közvetlen a pokol irányába vezetett, távol Isten teremtésétől, akitől a birtoklási vágy miatt elszakadtam.A pénz utáni vággyal, a „Mammon” után nyúlással a Jóisten kezét elengedtem, elszakadtam tőle, eltávolodtam tőle. A vágy, a sóvárgás mindig eltávolít Istentől. Ellenkező irányba visz, és az ördög után szalad. Minél jobban eltávolodunk Istentől, annál kevésbé érezzük jelenlétét, és kisebb lesz védelme.

 

Hogy megmutassam nektek, milyen csodálatos módon bánt velem Isten, a következőket akarom elmesélni. Balesetem után a mentősök a nyilvános kórházba vittek, mielőtt a Szociálbiztosító klinikájába kerültem. Tudjátok, mi történt ebben a kórházban? Olyan sok beteget és balesetest hoztak be, hogy egyszerűen már nem volt hely. Még a kórház folyosói is tele voltak ágyakkal és hordágyakkal. Még egy hordágy se volt, ahova elhelyezhettek volna.

 

Isten hagyta, hogy ily módon érezzem az ember teljes elhagyatottságát. Ezek a szegény orvosok túlterheltek voltak. Azt se tudták, hol áll a fejük. A mentősök, akik a hordágyamat hozták, többször kérdezgették, „hova tegyük?” Az egyetlen válasz, amit kaptak, az volt, hogy „tegyétek a sarokba!” vagy „tegyétek le ott a földre!” De nem akartak csak úgy a folyosó padlójára fektetni, mivel tudták, hogy égési sérülésem miatt könnyen kaphattam volna halálos fertőzést vagy sepsist. És ezekben az órákban, amikor ott feküdtem, és egyetlen egy orvos sem tudott törődni velem, mivel fontosabb eseteik voltak, amelyeknél több reményt láttak a kezelés sikerére, akkor éltem át azt a totális elhagyatottságot, a körülöttem fekvő emberektől, akik körülöttem csak nyögtek.

 

Amikor az orvosok rám néztek, ahogy ott feküdtem, mint egy elszenesedett grillhús, gondolták magukban, a kezelés már úgyis késő lenne, az életét már nem lehet megmenteni. Bosszankodtam azon a helyzeten, hogy nem segítenek rajtam, hogy egyetlen ember sem törődik velem.

 

Elhagyatottságomban és bosszankodásom közepette egyszer csak a mi Jézus Krisztusunkat láttam, amint lehajolt hozzám, gyengéden fejemre tette a kezét, hogy megvigasztaljon. Becsuktam a szemem, azt hittem hallucinálok, de mikor újra kinyitottam, még mindig láttam az Urat fölém hajolva, és hallottam a hangját: „Nézd kicsim, te most meg fogsz halni. Mutasd meg, hogy vágysz rá, és kéred az irgalmamat!”

 

Képzeljék el, amikor ezt meghallottam azt gondoltam, „Mi az, hogy irgalom, mi az, hogy irgalmat kérni? Mi rosszat tettem? Miért kéne nekem irgalom?” Nem fogtam föl ennek az ajánlatnak az alapját és értelmét. Már nem volt lelkiismeretem. Teljesen elvesztettem. Már teljesen lelkiismeretlen voltam!

 

Amit világosan éreztem, hogy meg fogok halni. Eljött az utolsó órám. És csak egyetlen gondolat futott át az agyamon. Mi lesz a gyémántgyűrűimmel, amik az ujjaimon voltak. Teljesen beágyazódtak a totálisan szétégett, dagadt ujjaimba. Az volt a gondom, hogy megsérülnének, ha levágnák vagy leszakítanák az ujjamról. És ilyen gondolatok közben próbáltam kétségbeesetten lehúzni a gyűrűket az ujjamról. Tudják, borzalmas fájdalom az égett bőr és égett végtag. Nem tudják elképzelni, milyen fájdalmat okoztam magamnak azzal, hogy le akartam húzni a gyűrűket az ujjamról. Lejött a hús az ujjaimról. Mindezek ellenére fanatikusan azt képzeltem, hogy az nem lehet, hogy ne tudjam lehúzni ezeket a gyűrűket. Életemben soha nem volt ilyen nehéz feladat és ilyen magas cél. Mindent el tudtam érni, amit csak kitaláltam. S most is ez volt a hozzáállásom, pontosabban a megszállottságom ebben az esetben is. Azt gondoltam magamban: „Az lenne a csúcs, ha halálom előtt még képes lennék a gyűrűket lehúzni az ujjamról!” Alighogy sikerült, új kétségeim támadtak, sötét gondolatok jöttek: „Istenem, Most mindjárt meg fogok halni. Akkor a nővérek biztosan azonnal el fogják lopni a gyémántgyűrűimet, és egyszerűen eltüntetik!”

 

Akkor hirtelen odajött a sógorom, és megkönnyebbülten gondoltam: „Hála Istennek, legalább a gyémántgyűrűim biztonságban vannak.” Átadtam neki a gyűrűket, és azt mondtam: „Add oda Fernando-nak, a férjemnek! Mondd meg a testvéreimnek, hogy gondoskodjanak a gyerekeimről, mert szegény gyermekeimnek az anyjuk nélkül kell boldogulniuk. Meg kell mondanom, elmegyek ebből az életből. Meg fogok halni.” Tehát már nyugodtan meghalhattam. Ilyen ködös volt a lelkem az utolsó órában, hogy a fényt, amit Ő kínált, nem láttam.

 

És tudják, mi volt az utolsó gondolatom: „Istenem, honnan fogják venni a pénzt a temetésemre, amikor nagyon magas terhelés van pillanatnyilag a számlámon?”

 

Látják, ez egy olyan személy története, aki elvesztette a lelkiismeretét. Aki az utolsó gondolatait és pillanatait ennek a világnak a vackaira pazarolja, és látszólagos jóságával nem az örökkévalóságra, a lelke jövőjére, és az Úr ajánlatára gondolt. Ha valaki magát „szentnek” tartja, könnyen a kárhozat felé csúszik, vagy gyakran önmaga túlértékelésével még saját kárhozatához járul hozzá.

Miután áttekintették az életemet a tízparancsolat alapján, belenézhettem az „Életem Könyvébe”. Csodálatos látvány volt. Nincsenek arra szavak, amikkel megfelelően le lehetne írni.

 

A fogantatásommal kezdődött. Amint összejöttek a szüleim sejtjei, volt egy szikra. Egy kis csodálatos fény robbant, és egy lélek képződött belőle, az én lelkem, az Úristen a kezével védte, és Istenben egy szeretetreméltó apát láttam. 24 óráig volt velem, kezében vitt és védett engem, gondoskodott, és mögöttem volt. Nem tévesztett szem elől, és soha nem hagyott egyedül. És minden, ami nekem első pillanatban büntetésnek vagy szerencsétlenségnek tűnt, nem volt más, mint szeretetének és gondoskodásának kifejezése.

 

Nem a külsőmre pillantott, nem a formás testemet nézte. NEM. Ő a legbensőmet nézte, kutatta a lelkemet, és közben nézte, ahogy én lassan, de biztosan letérek az ÚTJÁRÓL, és ahogy a megmentésemet és megváltásomat visszautasítom. Lezajlott életem sok szituációját végigkövettem összefüggéseiben az „Életem könyvében”, láttam szabad akaratom véghezvitt tetteinek és döntéseinek következményeit. A jobb megértés kedvéért elmondok egy példát, ami azt bizonyítja, milyen csodálatos az „Élet könyve”.

 

Életemben nagyon hamis és képmutató voltam. Sokszor mondtam ismerőseimnek, de még barátnőimnek is hízelgő hangon: „Milyen csodálatosan nézel ma ki. Pompás a ruhád és nagyon jól áll! Milyen csinos vagy benne!” De az „Élet Könyvében” az is benne van, hogy közben mit gondolunk, és ami belül lezajlik. És akkor észrevettem, mit mondtam belül. „Fúj! Milyen borzalmasan néz ki, s még azt hiszi, hogy szépségkirálynő!” Látják, benne voltak a gondolataim és a titkos belsőm is. Ebben a könyvben látni és hallani lehet, mint egy filmben a megtörténteket, mindent ugyanúgy láttam és hallottam, ahogy az annak idején az életemben történt, azzal a különbséggel, hogy a gondolataimat is láttam és észlelhettem. Olyan volt, mint két filmcsatorna különböző nyelveken, vagy egy film aláírt szöveggel. Az egyik hangcsatorna azt közvetítette, amit nyelvemmel és hízelgésemmel tettem, a másikon a gondolataimat hallhattam, és olvashattam, és közben láthattam lelkem és belsőm állapotát. Technikai csodára gondolnának, ha ilyet életük kijelentéseiről, szituációiról átélnének. Egyszerűen lenyűgöző!

 

Így láttam életem belső valóságát. Minden hazugságom tisztán ott volt, bugyborékolt, mint egy fedő nélküli fazékban, meztelenül, szépítés nélkül mindenki számára érzékelhetően. Az egész világ láthatta. Élénkek voltak, felfedték belső gaztetteinket. Hányszor becsaptam anyámat, és durván rászedtem. Sokszor nem engedett el, hogy a „rossz” barátommal találkozzak. De arra a szövegre, hogy: „Mami, csoportfoglalkozás van az iskolai könyvtárban!” - már futottam is. És anyám lenyelte a békát, és bevette a gyors hazugságot. Hányszor loptam magamnak időt ilyen hazugságokkal, hogy elhagyjam a házat, pornófilmeket néztem meg, vagy bárba mentem, ahol a „barátnőimmel” söröztünk. És anyám most látta mindezt a mindenki számára nyitott „Élet Könyvében”, nem menekült meg ettől.

 

További példa, amit az „Élet Könyvében láttam. Szüleim mindig banánt csomagoltak az iskolába uzsonnára.

Abban az időben mi szegény körülmények között éltünk, az uzsonnám csak banánból, néha egy kenyérből és tejből állt. Gyakran már iskolába menet megettem a banánt, és egyszerűen eldobtam az utcán, mindegy volt, hova esik, nem gondoltam rá. Eszembe nem jutott volna, mi minden történhet emiatt a csúszós, óvatlanul eldobott banánhéj miatt, milyen bajt okozhat más embereknek. Mindenütt ott feküdtek az általam eldobott banánhéjak. Meglepő és hatásos volt, amikor az Úristen megmutatta, hogy néhány – természetesen nem mind – az ott fekvő héjak közül mit váltott ki. Láttam embereket, akik megcsúsztak a banánhéjon, és elestek, és néhány alkalommal a nagy forgalom miatt halálos balesethez is vezethetett volna, és ebben én lettem volna a hibás, az emberélet kioltásában. Mindez gondatlanság, felelőtlenség, és az emberekkel szembeni könyörület hiánya miatt.

 

Egy más esetben is így volt, egy nő a szupermarket pénztárában tévedésből 4500 pesoval többet adott vissza. Ennek kapcsán mentem el akkor gyónni, és akkor valóban őszinte, mély megbánást tanúsítottam.

Apám minket, gyerekeket mindig arra intet, hogy becsületesek legyünk, és a szegénység ellenére a becsület a legdrágább tulajdon, mindenekelőtt az a sajátunk. Soha ne vegyünk el pénzt mástól, még egy centet se. Amikor ez az eset történt a visszajáró pénzzel, csak az autóban vettem észre a tévedést, amikor már visszafelé mentem a rendelőmbe. Azt mondtam magamban: „Ez a vén, hülye tehén, ez a buta állat, 4500 pesoval többet adott vissza, és most nekem kell visszamennem, hogy visszaadjam a pénzt!” Visszafelé mentem a szupermarketbe, amikor egy nagy dugóba kerültem. Az autórádióban hallottam, hogy mindenfelé bedugult. Hangosan gondolkodtam, és azt mondtam magamnak: „Ez mindennek a teteje. Drága időmből még órákat kell elvesztegetnem, mert egy buta tehén nem tud számolni. Senki nem mondta neki, hogy legyen olyan buta, és rosszul számoljon! Most hazamegyek, és ilyen körülmények között nem adom neki vissza a pénzt! Nem, semmi esetre sem, egyedül ő a hibás.” Azért volt lelkiismeret-furdalásom emiatt. És mivel a papa annyira hangsúlyozta a becsületességet, és beletáplálta a jellemembe, következő vasárnap elmentem gyónni, és azt mondtam a gyóntatószékben ülő papnak: „Főtisztelendő atya, vétkeztem, mert eltulajdonítottam 4500 pesot, mert az összeget nem adtam vissza annak, akié a pénz volt.”

Aztán oda se figyeltem arra, amit a gyóntatóatya mondott.

 

Amikor ezt láttam az „Élet Könyvében”, tudniuk kell, a gonosz, az ördög valóban nem rótta fel nekem ezt a bűnt, hiszen meggyóntam. De most elmesélem önöknek, mit mondott erről az Úristen: „Ez a hiányzó felebaráti szeretet, amit félretettél, amikor a bűnödet nem tetted jóvá, ez így nincs rendben. A 4500 peso neked aprópénz volt, mert te naponta dobtál ki butaságokra ennyit az ablakon olyanra, ami neked feltétlenül kellett, de ennek a minimálbéren levő asszonynak, akinek még fél napot dolgozni kellett, és a gyermekeit otthon kellett hagyni egyedül, hogy átküzdje magát a nehézségeken, neki ez a 4500 peso 3 napi pénze, 3 napi kosztpénz a családjának.” És tudják, az volt a legrosszabb, és a legnagyobb benyomást az tette rám, ahogy az Úr ezt megláttatta: Saját szememmel láthattam, ahogy ez az asszony gyermekeivel valóban kínlódott, és a család néhány napig valóban éhezett. Mindez miattam, az én bűnöm következménye. Ez az asszony elviselte ezt kis gyerekeivel, és még attól és félnie kellett, hogy elveszíti az állását.

 

Így mutat rá az Úristen az Élet Könyvében a magatartásunkra. Megmutatja azt, amit tettünk, kinek okoztunk ezzel szenvedést, milyen következményei voltak a tettünknek, mit okoz tettünk a megkárosított embernek, és az hogyan viselkedik, és mit tesz ezután.

A befejező kérdés

 

Végezetül az Úristen megkérdezte: „Milyen lelki kincseket hoztál magaddal?”

 

Azon gondolkoztam: „Mire gondol a lelki kincseket illetően?” Üres kézzel álltam előtte, kezemben semmi, egyszerűen csak lelógtak anélkül, hogy tartottak vagy tettek volna valamit. Ebben a pillanatban megszólalt: „Mit használ az neked, hogy két saját lakásod van, hogy néhány ház a tulajdonodban volt, sőt több rendelővel is rendelkeztél. Mit számít az, hogy magasan képzett fogorvosnak tartottad magad, aki sikeres volt? Ide tudsz hozni legalább egy porszemet házaid téglájából? Itt van talán vastag pénztárcád vagy a vastag csekkfüzeted?”

 

Aztán Ő még megkérdezte: „Mit csináltál azzal a tehetséggel, amit adtam neked?”

 

Azon gondolkoztam: „Mit nevez tehetségnek? Mit akar ezzel mondani?” Aztán rájöttem. Kaptam egy megbízást, egy megbízást arra, hogy „a szeretet birodalmát”, „Isten birodalmát” védjem és növeljem.

 

Teljesen elfeledkeztem arról, hogy nekem lelkem is volt, és még kevésbé emlékeztem arra, hogy tehetséget is kaptam. És annak sem voltam tudatában, hogy a tehetségek egyike az volt, hogy az isteni irgalom eszköze legyek, és mint az Ő irgalmas keze működjek, nem vetettem számot azzal, hogy minden jóval, amit elmulasztottam, vagy nem tettem meg, az Úristennek nagy bánatot és fájdalmat okoztam.

 

Szembesített engem a sok különbséggel az életemben: Milyen sok jót tehettél volna a pénzeddel, amit kidobtál a szépítő szerekre. Mit használtak a diéták, amiket folytattál, és amivel kínoztad a tested, ami anorexiához és bulimiához vezetett? Magadat és testedet istenítetted, mint egy „arany borjút”. Mire jó ez most és itt? Sokat ajándékoztál, az igaz, de azért tetted, hogy köszönetet mondjanak, és jónak tartsanak.

Mindenkit manipuláltál a sok pénzeddel, hogy bizonyítsd jószívűségedet. Mondd, mit hozol most az örökkévalóságba? Amikor csődbe juttattalak, nem büntetésből tettem, ahogy te gondoltad, nem, ez egy kegyelem volt, hogy megszabadulj attól, hogy istenítsd magad és az aranyborjútól, amit szolgáltál. A csődnek kell téged visszavezetni hozzám.

 

De te fellázadtál, szembeszálltál, és nem akartál a jó szociális helyzetedről lemondani, leereszkedni, káromkodtál, szitkozódtál, őrjöngtél, te, a pénz és a „mammon” rabszolgája.

 

Azt hitted, hogy mindenre képes vagy, hogy mindent saját erőfeszítésed, szorgalmad és igyekezeted révén tettél. Hogy te mindent jobban tudtál, mint más. De NEM! Nézd csak, milyen sok képzett ember és akadémikus van, akik ugyanúgy dolgoztak, mint te, sőt még jobban és szorgalmasabban, mégsem érték el azt, amit te. Te sokat kaptál, ezért sokat is kívánnak tőled.

 

Tudniuk kell, hogy minden rizsszemről, amit elpazaroltam, számot kell adnom Istennek. Minden ételről, amit a szemétbe dobtam.

 

Az „Élet Könyvében” azt is láttam, hogy egyszer, mint gyerek, kidobtam a babot, amit ebédre kaptam, mert nem szerettem. Akkor nagyon szegények voltunk. Amikor anyám meglátta az üres tányért, azt gondolta, hogy azért ettem meg ilyen gyorsan, mert nagyon éhes voltam. Lemondott a saját adagjáról, éhen maradt, adott még egy adagot, mert azt gondolta, olyan éhes voltam. Sokszor nem evett, mert minden szegénynek adott, aki kopogtatott az ajtón. Soha nem vették észre, soha nem vágott fájdalmas arcot, ellenkezőleg, mindig mosolygott.

 

Az Úr megmutatta nekem, hogy később, amikor már sok pénzem volt, sok partit rendeztem gazdag büfével, aminek aztán több mint a fele a szemétbe került, környékemen pedig nagy volt a szegénység és az éhezés, de ez nem zavarta a lelkiismeretemet. Az Úr erre azt mondta, és közben azt kiáltotta: „Éhes voltam! Az Úr éreztette velem fájdalmát gyermekei bajai miatt, és azok közömbössége miatt, akik segíthettek volna, de nem tették.

 

Aztán az Úr mutatta nekem tovább, mennyi minden volt otthonomban, finom dolgok, drága márkás áruk, a legjobb ruhák, elegáns fehérnemű, mindenből a legfinomabb. Azt mondta az Úr: „Meztelen voltam felebarátid között, a te szekrényeid pedig tele voltak, bőségben éltél, annyi mindened volt, sokat egyáltalán nem is használtál.” Mindig, amikor megláttam, hogy ismerősöknek ez vagy az van, és nekem még nem volt, vagy nekik jobb volt, mint nekem, féltékeny lettem, és vettem magamnak még jobbat. Mindig én akartam a legjobbat, mert irigy voltam.

 

Átnézni a szomszéd kertjébe-összehasonlítás irigységhez vezet. De az is bűn, ha kiprovokálod az emberek irigységét, vagy örülni annak, ha viselkedésünk miatt valaki irigykedik. Azt mondta nekem az Úr: „Büszke voltál, mindig azokkal hasonlítottad össze magad, akik jobb helyzetben voltak, mint te. Azokkal viszont, akik rosszabb anyagi színvonalon éltek, soha nem törődtél. Amikor még szegény voltál, jó úton jártál, mert szívből adtál, sőt lemondtál dolgokról.” Az Úr megmutatta, hogy ez tetszett neki. Ez akkor volt, amikor az új teniszcipőmet odaajándékoztam az utcában egy fiúnak, akinek nem volt cipője. Apámnak nehezére esett megvenni ezt a cipőt. Módfelett szitkozódott. Nagyon haragudott. Alig volt pénzünk a létfenntartásra, és akkor én megyek, és odaadom az új cipőmet egy fiúnak. Érthető…

 

De az Úr nézőpontjából ez rendben volt. Bár a mienk nehéz (bonyolult) család volt, az Isten nagyon sok kegyelmet adott nekünk. Az Úr megmutatta nekem, mennyi kegyelmet adott volna, ha Ő útján járok, és sok embernek segítek. Azt mondta: „Megvilágosítottalak volna és megmutattam volna, hogyan segíthettél volna nekik. Nem érte volna őket olyan baj, aminek még további következményei is lettek.” Isten nagyon komolyan vesz minket.

 

Aztán azt is megmutatta, „Vagy nézd ezt a fiatalembert, nem lett volna öngyilkos, ha imádkoztál volna érte, és azok a személyek sem haltak volna bele az elhagyatottságba, ha imádkoztál volna, hogy nyíljon meg előttük egy út.”

 

Soha nem engedtem, hogy megérintsen a Szentlélek. Soha nem fogtam föl, és nem érintett meg mások baja. Kőből volt a szívem. Nem akartam kinyitni az Úr kegyelemáradata előtt. Ez nagyon fontos első lépés, ha valaki vissza akar térni az apai házba. A szívet meglágyítani, a szívet kinyitni a kegyelemnek, az Úrnak. Az Úr azt mondta nekem: „Nézd népem szenvedését, nézd, milyen szükség lett volna rád, családodban rák lett, hogy megtanuld az együttérzést. Csak akkor tudtál együtt érezni a fogvatartottakkal, amikor letartóztatták a férjedet.” Az Úr majdnem kiabált: „Kőből vagy, képtelen vagy szeretni!!!”

 

Elmeséltem már önöknek, milyen emberpalánta voltam. Nagyon barátságtalan és tiszteletlen voltam. Apámat „Pedro Tűzkőnek” neveztem, azt akartam ezzel kifejezni, hogy a kőkorban él - a TV-ben játszott „Flinstones” rajzfilmsorozat alapján. Azt mondtam anyámnak, ne legyen maradi, ne legyen antikváriumba való figura vagy más stílusú. Odáig jutottam, hogy megtagadtam anyámat, mert nem tartozott a finom társaságba. Képzeljék csak el! Önök tudják már, mennyire gondoskodott rólam, és imádkozott értem. El se tudják képzelni, mennyi kegyelmet kaptam anyámnak köszönhetően, nemcsak én, hanem az egész világ. Olyan anyám volt, aki templomba járt, és fájdalmát Jézushoz vitte. Sok órát töltött imával az Oltáriszentség előtt. Így lett sok kegyelem közvetítője. Azt mondta az Úr: „Soha nem szeretett téged úgy senki, mint ahogy anyád szeretett, és nem is fog úgy szeretni senki. Soha, soha senki nem fog téged olyan gyengéden szeretni, mint ő.”

Tudnotok kell, mit kérdezett tőlem az Úr újra meg újra! Állandóan a szeretetről kérdezett, az önzetlen, feltétel nélküli szeretetről. Ezért került elő mindig ennek a szeretetnek, ennek a „Caritasnak”, ennek a jótékonyságnak, a keresztényi felebaráti szeretet széles spektrumának a hiánya.

 

Az Ő isteni szeretetére mindenkinek megbízást és tehetséget adott, életem minden eseményét áttekintették, mérlegre tették, röviden összefoglalták, az eredmény az eltávolodás.

 

Aztán elmagyarázta: „Tudod, mikor kezdődött szellemi halálod…”

És már egészen világosan láttam. Én még életben voltam, még lélegeztem, de tulajdonképpen már halott voltam; lelkem már meghalt, megfulladt. Ha látták, volna, mi az, hogy szellemi halál, mit jelent, hogy a lélek elhal, megfullad…! Látniuk kellett volna, hogy néz ki a lélek, amelyik csak gyűlöletet érez. Milyen borzongás, rémület árad ebből a lélekből, mely annál inkább keserű, terhes és kibírhatatlan. Egész idő alatt csak arra gondol, hogy tudna az egész világnak rosszat tenni. Aztán kiválaszt magának egy lelket, akit súlyos bűnök terhelnek. Az én lelkem a példája ennek.

 

Kifelé kellemesen illatoztam, drága ruhákat hordtam, de a lelkem belül borzalmasan bűzlött, és csak az emberi és démoni gonoszság szakadékaiban csavargott. Érthető, és jogos, hogy depresszióba estem, és hatalmába kerített a keserűség. Ő a következőket magyarázta nekem: „A lelki halálod már azzal kezdődött, amikor számodra embertársaid és azok bajai teljesen közömbösek lettek. Már nem voltak érzéseid irányukban. Jött tőlem figyelmeztetés , figyelmeztető jelzések, számtalanszor megmutattam neked embertársaid szenvedéseit  a világ minden részéről. Amikor TV-t vagy más kommunikációs eszközt láthattál, hogyan rabolnak el, gyilkolnak meg embereket, bombákkal robbantják fel, elűzik őket, csak egy felületes megjegyzés hagyta el az ajkadat: Ó, ezek a szegény emberek! Mit tesznek velük! De embertársaid sorsa nem érdekeltek, nem jutott el kőkemény szívedig, sorsuk nem érintett meg. Szívedben semmit sem éreztél! Szíved kőkemény, jéghideg szikla. Bűneid megkeményítették a szívedet, keménnyé és hideggé tették.”

 

És mikor becsukták az „Élet Könyvét”, elképzelhetik, milyen szégyen és szomorúság kerített hatalmába. Ehhez még az is hozzájárult, és ez a fájdalom még nagyobb és elviselhetetlenebb lett azzal, hogy nagy megbánás kerített hatalmába afölött, hogy milyen rossz és hálátlan voltam életemben Teremtőm, az Atyaisten iránt és hogyan viselkedtem Vele. Mert súlyos bűneim ellenére, tisztátalan lelkem és közömbösségem ellenére, embertársaim iránt érzett gonosz érzéseim ellenére, az Úristen mindig, még az utolsó pillanatig is keresett, utánam jött, és a szabad akaratom legkisebb jelére is várt, hogy visszatérjek hozzá. Sokszor küldött embereket, akik keresztezték az utamat, s az Ő eszközei voltak, akik arra ösztökéltek, hogy elgondolkozzak, és visszatérjek hozzá. Ilyen módon beszélt hozzám, felhívta magára a figyelmemet, ezzel egészen hangosan hívott.

 

Sok mindent elvett tőlem, hogy gondolkozásra ösztönözzön. Vizsgákat és nehéz időszakokat küldött, csalódásokat, és folyton elgáncsolt. Mindezt folyamatosan tette, hogy visszanyerjen, és jó útra térítsen, vissza az atyai házba.

 

Az utolsó pillanatig próbálkozott, várt tőlem egy jelre. De szabad akaratomat nem tudta megtörni. Fel kellett volna ismernem hívását és visszavárását, és szabad akaratból helyesen dönteni.   Tudják, milyen Isten, mindnyájunk apja? Úgy áll, mint egy koldus, életutunk szélén. Mint egy koldus,  állandóan könyörög, utánunk fut, gyakran kellemetlen is; Ő sír, és megpróbálja kemény szívünket megpuhítani, egészen Szent Szívéig szomorú, amikor gyakran azt kell átélnie, hogy hátat fordítanak, nem figyelnek rá, vagy úgy tesznek, mintha nem vennék észre.

 

Gyakran úgy megalázkodik, ahogy a kereszten tette, hogy elérje megtérésünket, és visszatérjünk HOZZÁ az atyai házba.

 

Akkor azt mondtam neki: „Hallgass ide, Uram, Te kárhoztattál el engem!” - ismét tudatában voltam, milyen szemtelen voltam. Természetesen ez megint nem volt igaz, mert nem Ő kárhoztatott el engem, hanem mindent magam okoztam. Világos lett számomra, hogy kedvünk szerint mi hozzuk meg a döntést, mert Isten mindig figyelembe veszi az emberi szabadságot. Én választottam meg az atyámat. És az atya, akit kiválasztottam magamnak, nem az Atyaisten volt - hanem a Sátánt, az ördögöt tettem életem vezetőjévé. Akarata és hazugságai szerint folytattam életem. Ő és szemfényvesztése volt silány éltem értelme.

 

Amint becsukták az „Élet Könyvét”, megállapítottam, hogy még mindig fejjel lefelé, egy iszonyatos, sötét torok szélén lógok. Gondolatban megbizonyosodtam arról, hogy visszavonhatatlanul bele fogok csúszni ebbe a sötét lukba, aminek a végén egy kaput képzelek el, amin át az örök sötétségbe, a „soha viszont nem látásra” lépek be.

 

Kétségbeesetten minden erőmmel ordítani, kiabálni kezdtem. Könyörögtem minden szenthez, hogy mentsenek meg. El se tudják képzelni, hány szent jutott eszembe. Nem is tudtam, hogy annyi szentet ismerek, és tudom a nevüket. Én olyan langyos, inkább valóban rossz katolikus voltam.

 

Ebben a pillanatban csak az volt a fejemben, hogy megmeneküljek, teljesen mindegy, hogy a munkás Szent József vagy Assisi Szent Ferenc vagy más hívott szent ment meg. Az a fő, hogy megmeneküljek. Végül elfogytak a szentek nevei, akiket hívtam. Már senki nem jutott eszembe, és egyszerre ismét síri csend lett.

 

Ez a csend leírhatatlan fájdalmat okozott nekem. Vigasztalhatatlanul ürességet éreztem. Magányosnak és teljesen elhagyatottnak éreztem magam. Csak arra tudtam gondolni, hogy a Földön minden ember biztosan rám gondol, és közben jónak, szépnek és szentnek tart. Ezt a hírnevet szándékosan én alakítottam ki az általam megalkotott látszatvilággal. Mind gyászoltak engem, beszélték, hogy milyen „szent” voltam, várták a halálomat, hogy aztán az ő „szentjüket”, akit életben is személyesen ismertek, hívhassák, és ezt vagy azt a „csodát” kérjék tőle. Gondoljanak bele, milyen kellemetlen helyzetben voltam. Senki sem gondolta a földi gyászolók közül, még a legádázabb ellenségem se, hogy milyen reménytelen helyzetben voltam, közel az örök kárhozathoz, a pokolba vonulás előtt, aminek a létezésében ezeknek a gyászoló embereknek a többsége nem is hitt.

 

 

 

Mikor ezek a gondolatok átfutottak az agyamon, s közben értetlenségem jeléül tagadóan ingattam a fejem az ottani helyzetem és a földi gyászolók közötti ellentmondáson, felnézek, anyám szemeit látom, és pillantásunk találkozik. Egymás szemébe nézünk. Nagy fájdalommal kiáltom anyámnak: „Mami! Milyen szégyen!  Kárhozatba küldenek. Oda, ahova most mennem kell, soha többet nem jövök vissza, és többé nem láthatjuk egymást.”

 

Ebben a pillanatban anyám nagy, csodálatos kegyelmet kapott. Egész idő alatt mozdulatlan és merev volt. Egyszer csak engedélyt kapott, hogy felemelje két ujját, s ezzel világos jelet adott, hogy nézzek föl. Ekkor a két nagy héj leesett rólam, ami az elképzelhetetlen fájdalmat okozta, és ami szellemi vakságom oka volt, és hirtelen valami leírhatatlan szépet láttam, és középen: a mi Urunkat, Jézus Krisztust.

 

Abban a pillanatban eszembe jutott, amit pácienseim egyike mondott egyszer: „Nézze, doktornő, jól jegyezze meg! Ön nagyon materialista beállítottságú, de egy nap emlékezni fog rá, és gondolni fog arra, amit mondok önnek. Egy nap nagyon szüksége lehet rá. Majd ha nagy veszélyben lesz, amit nem tud elkerülni. Ha olyan szituációba kerül, hívja Urunkat, Jézus Krisztust, és kérje őt, hogy drága Szent Vérével takarja be, és védje önt. Így soha senkit nem hagy el, és nem hagy egyedül, mert ő drága, szent vérével megváltotta önt is, és lelki üdvösségét!” Nagy szégyennel és megbánással, fájdalommal a szívemben teljes erőből kiabálni kezdtem: „Uram, Jézus Krisztus, légy részvéttel irántam, bocsáss meg! Uram, adj még egy második lehetőséget! Adj még egy esélyt!”

 

És erre az egész történet legszebb pillanatát éltem át. Ezt a pillanatot szavakkal ki se lehet fejezni. Ő, a mi Urunk, Jézus Krisztus, lejött, elvitt a szörnyű, fekete toroktól, ebből a félelmetes lyukból. Ő kihozott onnan, kézen fogott, és ezek a férgek, undorító állatok és ezek az égő foltok, amiket előzőleg éreztem, leestek a testemről, és az egész föld alattam tele volt ezzel a szeméttel.

 

Tehát Ő fölemelt, egy sík területre vitt, amit már leírtam. Ezzel a mérhetetlen egyszerű emberi szavakkal kifejezhetetlen szeretettel azt mondja nekem: „Vissza fogsz menni a Földre, kapsz még egy esélyt…” De közben nagyon komolyan még azt mondja: „De a visszatérés kegyelmét nem a sok barátod és hozzátartozóid miatt kapod. Mert elvárható és természetes, hogy a családod, és azok az emberek, akik a környezetedben éltek, imádkoznak és könyörögnek érted. Olyan emberek imái miatt térhetsz csak vissza, akik ugyanolyan hús-vér emberek, de nem tartoznak a családodhoz. Sok, számodra ismeretlen ember sírt keservesen, megtört szívvel, és lelke mélyéből imádkozott érted, és a legnagyobb szeretettel és szimpátiával felemelték érted hozzám szívüket.” (Ld. szentmise: „Emeljétek fel szíveteket!” - „Felemeltük az Úrhoz.”)

 

Ebben a pillanatban azt látom, hogy fények sokasága, mint kis lángok, tele önzetlen, tiszta szeretettel, világítani kezdenek. És látom azokat a személyeket, akik imádkoztak értem. Ez volt a közbenjárás-ima hatalmának demonstrációja. Ezek a fények az a sok ezer ember volt, akik újságokban, rádióban, televízióban hallott a balesetemről, a villámcsapásról. Akiket megrendített a hír, akik sírtak, akik imával fordultak értem Urunkhoz, s ezzel valódi részvétet nyilvánítottak. Sokan közülük sok mindent ajánlottak és felajánlottak megmenekülésemért. Tudnotok kell, hogy a legnagyobb ajándék, amit valakiért tehetnek, a szentmise felajánlása. Mert a szent Oltáriszentség nem emberi mű, hanem az Isten közbelépése ebbe a világba.

 

De ezeknek a lángoknak egyike különösen nagy volt, az összes többitől kiemelkedett és világosabb volt, több fényt sugározott, mint a többi. Ez annak a személynek volt a lángja, aki a legjobban fejezte ki imájában az önzetlen, igazi felebaráti szeretetet.

 

Érdekelt, szerettem volna látni, ki volt ez az ember, aki idegenként olyan szeretetet mutatott irántam. És akkor azt mondta nekem az Úr: „Ez az ember, akit ott látsz, olyan személy, aki őszinte és nagy rokonszenvet és gyengéd szeretetet érzett irántad, amilyen egy ember számára alig elképzelhető, bár teljesen ismeretlenek és idegenek vagytok egymásnak.”

 

És az Úr megmutatta nekem, mi történt. Ez a szegény ember indián származású (számomra ő országunk szentje), a „Sierra Nevada de Santa Marta” folyó partján, vidéken élt. Egy szegény, egyszerű vidéki paraszt volt. Alig volt ennivalóra valója a családjának. Ebben az évben a termést elpusztította a tűz. Megmaradt tyúkjai nagy részét elvitte a róka. A szerencsétlenségsorozat folytatásaként elvitte a Guerilleros egyik fiát, hogy mint gyermekkatonát céljaira felhasználja. Lement a faluba szentmisére, és olyan áhítattal vett részt rajta, amilyet ritkán látni. Az Úr megmutatta nekem, milyen áhítattal imádkozott. Azt mondta: „Uram, Istenem, szeretlek, köszönöm neked az életemet, a családomat és a gyerekeimet! Egész imája köszönet és dicséret volt. Két papírpénz volt nála, egy 10.000 és egy 5.000 peso-s. El tudják képzelni azt, hogy szegénysége ellenére perselyezéskor nem az 5.000-t, hanem a 10.000-t adta oda?(Tudják, mikor adtam én ilyen pénzt perselyezéskor? Amikor valaki a rendelőben hamis pénzt sózott rám.) És a mise után a kevés megmaradt pénzéből vett egy kis kenyeret és sót. Aztán ezt az élelmiszert, ahogy vidéken szokták, becsomagolta az előző napi újságba. (Az „El Espectator” című kolumbiai napilap volt.)

 

Amikor becsomagolta a kenyérkét, az újságban meglátta az elszenesedett testem fotóját, ahogy a baleset helyén a mentősök hordágyán feküdtem.  Amikor ez az egyszerű ember meglátta ezt a fotót, az aláírást és a hozzá tartozó cikket el sem tudta olvasni, hanem rögtön térdre esett, és keservesen, szívhez szólóan sírni kezdett. Nagy, őszinte, önzetlen, gyermeki szeretettel és részvéttel, s közben síró hangon a következőképpen imádkozott: „Mennyei Atya, Uram és Istenem, könyörülj meg a testvéremen. Úr, mentsd meg őt, segíts neki, ne engedd elpusztulni, kegyesen nézz le, törődj vele. Ha megmented a testvérkémet, megígérem neked, hogy elzarándokolok Buga szentélyébe (egy Mária kegyhely Kolumbia délnyugati részén), és biztosan megtartom ezt az ígéretemet, de gyere testvérkém segítségére, és mentsd meg őt!”

 

Képzeljék csak el! Egy egészen egyszerű, vidéki paraszt, aki nem szidja az Istent és nem átkozódik, hogy családja éhezett! Egyszerűen elképzelhetetlen befogadóképességgel rendelkezett az igazi, önzetlen, valódi szeretettel, és felajánlja az Úrnak, hogy átszeli nagy országunkat, hogy elzarándokoljon a kegyhelyre, valakiért, akit egyáltalán nem ismer, soha az életben nem találkozott vele. Ennek a vidéki parasztembernek köszönhetem, hogy önök előtt állhatok. Az Úr felvilágosított: „Most látod! Ezt nevezem én felebaráti szeretetnek!”

 

(…) és ezek után Ő azt mondta nekem: „Visszamész a Földre. De ezt az élményedet nemcsak 1000-szer, hanem 1000-szer 1000-szer el fogod mondani. Lesznek emberek, akik nem fognak megváltozni, hiába hallották a történetedet. Az ilyen személyeket aztán még szigorúbban ítélik meg. Ahogy nálad is, a következő érkezésedkor szigorúbb lesz az ítélet. A felkentek, az Úr Isten felszentelt papjai és szerzetesek is szigorúbb ítéletre számíthatnak. És mindenki azok közül, aki az Úr által a világon véghezvitt csodákról tudomást szerzett, és ezért tudott róla, szigorúbb mércével mérik majd. Mert nincs rosszabb süketnéma, mint az, aki egyszerűen nem akar hallani. És nincs bosszantóbb vakság, mint azé a személyé, aki egyszerűen nem akar látni.”

 

És minden, amit ma itt elmeséltem, kedves testvéreim az Úrban, nem fenyegetés, nem is zsarolás, mert a mi Úristenünknek nincs arra szüksége, hogy fenyegessen vagy zsaroljon minket. Ez, amit ma itt hallottak vagy olvastak, az Önök második esélye, az önök második lehetősége, amit mindnyájan, önök is és én is csak Istenünk mérhetetlen jóságának és kegyelmének köszönhetünk.

 

Használják ki ezt az ajánlatot. Talán ez az önök utolsó lehetősége. Hála a mi jóságos Istenünknek, túléltem, amit átéltem. Így tudok önöknek Isten kegyelméről beszámolni. Ha felütik önöknek egyszer az „Élet Könyvét”, mindenkinek önök közül akkor, amikor átmegy az Örökkévalóságba, ha meghal, ugyanezt a folyamatot éli át, és mindnyájan látni fogjuk, milyenek vagyunk szépítés nélkül, azzal a különbséggel, hogy legtitkosabb gondolatainkat, és legrejtettebb érzelmeinket kölcsönösen fogjuk látni és felismerni Isten jelenlétében.

 

Minden nyílt lesz, semmi nem marad titokban vagy az asztal alá söpörve. És az lesz a legszebb, hogy mindenki közülünk közvetlenül az Úr előtt fog állni, azaz közülünk minden egyes ember szemtől szembe fog állni vele. Míg egész életünkön át ő koldulva kér, hogy térjünk meg, hogy térjünk vissza az Atyai Házba, haza Hozzá, és kezdjük vele újra és váljunk általa új teremtményekké, mert segítsége nélkül nekünk ez egyszerűen lehetetlen.

 

Halmozza el az Úr, a mi Istenünk, önöket és titeket gazdagon áldásával és kegyelmével.

Dicsőség Istennek, az Atyának, aki teremtett minket, és nagyon gyengéden szeret;

Dicsőség Istennek, a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak, aki szenvedésével a keresztfán megváltott bűneinktől, aki drága szent vérével tisztára mosott, és szent vére árán megváltott minket;

Dicsőség a Szentléleknek, aki megszentel minket, és adományai erejével megerősít,

aki vígasztal és segít, míg Te, ó Úr, visszatérsz, ahogy ígérted,

Jöjj Uram, virradjon fel az óra, ami mindent megújít és elhozza a Te Birodalmadat. Újíts meg mindent, és alapítsd meg a szeretet és béke birodalmát. Ámen.

 

FÜGGELÉK

 

1. A szöveget sem lerövidíteni, sem megváltoztatni nem szabad, nem szabad kiemelni a szövegösszefüggésből mondatokat. A szöveget, illetve a képeket nem szabad árusítani vagy bérbeadni, kereskedelmi célra használni. Továbbá  a szöveg eredetét világosan jelezni kell az internetcímmel együtt: www.gloriapolo.net.

Magyarul: www.hungarian.gloriapolo.net

A www.youtube.com oldalon "gloria polo"-ra keresve több videót lehet találni.

 

Könyv alakban is kapható 600 Ft-ért, Budapesten, a Ferenciek terén, a templom melletti Eclesia Könyvesboltban. A Marana Tha Kiadó adja ki (képünkön a borító).

/Marana Tha Kiadó címe: Marana Tha 2000 Alapítvány, Budapest, 1146. Thököly u 120, tel: 222-5306, vezetője: Katona István atya/

 

 

 

Fontos figyelmeztetés!

 

Én, Gloria Contanza Polo Ortiz, közlöm az érdeklődőkkel és mindenkivel, akit érint, hogy iratokat, dokumentumokat, könyveket, audió- és videokazettákat, amelyek velem és a balesetemmel kapcsolatosak, vagy amelyben tanúságtételemet leírták vagy felvették, se nem árulom, se nem kölcsönzöm, se nem osztogatom.

 

Az eseményekkel kapcsolatban semmi sem az én érdemem vagy tulajdonom, hanem a mi jóságos ISTENÜNK ajándéka, aki mint gyengéd APA állandóan keres minket, és vár ránk, teremtésének, ennek a Földnek minden emberére.

 

Továbbá közlöm minden érdeklődővel, hogy könyvek, videó-és audiókazetták, DVD-k, CD-k és egyéb anyagok után sem díjat, sem térítést, sem jutalékot nem kapok.

 

Az anyagokat, amelyek beleegyezésemmel vannak forgalomban, nem szabad árusítani, csak az Úr által elhivatott segítők közreműködésével ingyen vagy önköltségi áron lehet terjeszteni.

 

A mindenható ISTEN áldása legyen mindnyájunkkal!

 

Dr. Gloria Polo Ortiz

 

 

Dr. Gloria Polo Ortiz asszony lelki vezetőjének levele:

 

Érsekség Bogota Szent Péter püspöki helynökség, Szent Kereszt Plébánia

 

Bogota, 2007. november 13.

 

Mindenkinek, akit érdekel:

 

Ezzel az írással igazolom, hogy Gloria Polo asszony hite szilárd, a Katolikus Egyházért dolgozott, amikor személyes tanúságtételével evangelizációs tevékenységet folytatott.

 

Erkölcsös életet él, és 8 éve, amióta, mint lelki vezetője kísértem, kitűnt bensőséges imádságos életével és Jézus Krisztus iránti odaadásával.

 

Különösen kiemelném mély vallásosságát, becsületességét, szent életét és tisztaságát, hogy Urunk Jézus Krisztus evangéliumát hirdesse.

 

Hitelesítem és tanúsítom az evangelizációban végzett értékes munkáját Kolumbiában és külföldön, mindig lelki vezetőjével kísérve, akivel szemben engedelmes, és a Katolikus Egyház hitével összhangban áll.

 

    Wilson Alexander Mora G.,pap

    plébános

 

Calle 143, Nr. 65-57, Casa Blanca Norte, Telefon:682 53 68 Bogotá D.C.